Ezúttal két nőcit veszünk szemügyre, az egyik (Britney Spears) túl gyorsan nőtt fel, a másik (Avril Lavigne) túl lassan. Most mindkettőjük új lemezzel kényezteti a rajongókat.

Avril Lavigne-nek nem sikerült felnőnie, pedig férjhez ment, már húsz is elmúlt, de a menedzsere szerint ő még mindig a 11 éves lányoknak adható el leginkább. Nos, ebben van valami: ha valaki úgy néz ki, mint egy erősen sminkelt hatodikos, a hangja pedig olyan, mint egy megfázott negyedikesé, abból nehéz lesz kihozni a femme fatale-t. 

Avril mellett elment az idő, senki nem pozicionálta újra, nem vágták le a haját, nem írtak neki komolyabb dalokat. Hiába adtak rá újromantikus, rózsaszirmokkal teli ruhát, hiába az a lemezének a címe, hogy Goodbye Lullaby, a végeredmény csacska bakfis-pop lett. 

Ráadásul, a nyitó dal, a Black Star valójában egy parfüm-promó szám, a csitri művésznő ezzel a dallal reklámozza a Fekete csillag nevű illatát. Ez már felnőtt dolog, de nem a művészi teljesítményről szól, hanem az üzleti érzékről. Avril Lavigne olyan, mint a pop 98%-a. Teljességgel felesleges, ugyanis semmit nem tett hozzá ahhoz, amit egyébként is tudtunk már a rock and rollról. 

Még attitűdben sem, hiszen a "csitri lány a szomszédból" szerepet is számtalanszor kiosztották már. A legrosszabb, hogy saját magához képest, saját ún. életművén belül sem hozott változást az új produkciója. Slágeresnek szánt, tinikre pozicionált soft-rock. Azt nyilatkozta, hogy felnőttesebb, akusztikusabb, és itt-ott hiphopposabb lesz az album. Nos, felnőttesebb semmiképp nem lett, és a hiphop és az akusztikus karakter sem domináns, inkább azt mondhatnánk, hogy semmilyen. 

Britney Spears hetedik stúdiólemeze profi munka, tele a kortárs elektrós tánczene összes vívmányával, ugyanakkor a művésznő hangjára alig lehet ráismerni annyira széteffektezték. Messziről olyan, mintha egy trendi, húszéves elektro-pop nőstény anyagát hallgatnánk. Nem vethetjük a szemére, hogy megy a trendek után, hiszen mit várnánk a mainsteam pop első vonalától? Ez egy olyan tánclemez, amilyet elvár a világ, mondjuk Lady Gagától vagy Rihannától. 

Till The World Ends, Hold It Against Me – talán világslágerek lesznek, talán csak a dance chartokon szerepelnek majd jól, de az biztos, hogy Britney nem kockáztatott sokat. Ugyanakkor profin hozza a kötelezőt, a zajos, elektro hangképeket, és melodikus dallamokat, melyek azok számára is elfogadhatóvá teszik a produkciót, akik falra másznak a kortárs dance-poptól. 

Britney összekapta magát, már nem az alkoholista, kiégett popsztárt látjuk benne, hanem az érett, de még mindig fiatal egykori tinédzser idolt. A lemez nagy hibája, hogy hiányzik a két, stratégiailag fontos, mindent vivő sláger, melyekkel el lehetne adni az amúgy nem rossz lemezt. Nos, nincsenek olyan gigászi slágerek, mint amilyen volt annak idején a Baby One More Time, vagy az Oops!... I Did It Again. 

Ezek a számok vannak olyan jók, mint amilyenekkel Lady Gaga küldi meg a rajongóit, de ott az imázs és a kötelezően meghökkentő klipekre van bízva a siker 50 százaléka, de ezt kamu botrányhős imázst egy fiatal anyukától már nem várhatjuk el. 

A Femme Fatale kevés egy olyan énekesnőtől, aki 5 Nr.1 pozícióban debütált albumot készített, és aki több, mint 67 millió lemezt adott el, de figyelemre méltó egy olyan énekesnőtől, akit menedzserek és pszichológusok hada mentett meg attól, hogy atomjaira hulljon szét.