Az emberiség megváltását ünnepli a világ.
"Az a nagy fejedelemnő, akit Salamon király udvarában, de még Jézus idejében is Sába királynőjével, a Délnek királyné asszonyával véltek azonosnak, az antik Kínában pedig Hsi Wang Mu, a Nyugati Királynő Anya nevén emlegették, itt is, ott is az igazságot mondva ki e különböző és persze ezáltal sokféle személytévesztésre vezető elnevezésekkel, meglátogatta egyszer Mátyás királyt, Budán. Ez a mi királyunk pedig pompás ünnepeket rendeztetett a tiszteletére, reneszánsz ceremóniasorozatot; a lakomák az éjszakába nyúltak. Egy ízben, amikor már a legmulatósabb meghívottak is csak fáradtan hunyorogtak, a király meg a királynő, észre sem véve senkitől, kisétált a palota fokára, ahonnan messzire ellátni északra-délre a széles Dunán. Fölöttük tündöklő csillagos ég; egész éjszaka találós kérdést játszottak ők ketten, most azonban a királynő halálra vonatkozó kérdéseket intézett a királyhoz. Az meg nem tudott rá mit felelni; mire nyomban egy nagy sötét rengeteg mélyén találták magukat. Kézen fogva mentek, botorkálva, és gyermekek voltak újra. A régi festmények többnyire úgy ábrázolják őket, hogy a kislány fényes, égő gyertyát tart a jobb kezében. S csakugyan meggyújtották néha ezt a kicsi gyertyát a kisfiú övében lévő tűzszerszámmal, ha jobban meg akartak valamit nézni a félelmetes sötétben, fűcsomót, fa tövét.
Ugyanerre a kérdésre ébredtem én is gyerekkoromban, és mivel meg kellett értenem, hogy egyetlen felnőtt sincsen, aki kérdésemre nemhogy válaszolni tudna, hanem akár csak tudná is magától, amúgy is, mit keresek én, hát valahonnan mindörökre gyermek maradtam; sötét és félelmetes útra kerülve, de talán nem gonosz az. Sokáig tartott, mire észrevettem, hogy ezt a kérdésemet, amelyet egy virágzó cseresznyefa alatt vallottam meg valakinek, nálam sokkal idősebb embernek, fele részben inkább a fához kellett volna intéznem; és akkor talán már késő volt. Mégis, egyszer aztán, évtizedekkel később, egy magashegységben, gránitsziklák és hideg források között sokáig nézegettem egy icipici fehér virágot, kissé áttetszőn sárgásrózsaszín szirmait, és megsejtettem ott valamit abból, ami az ősidőkben történt mint a Virágok Háborúja. Történetét, mert felfoghatatlan egységű képzet, elbeszélnem sohasem sikerült senkinek, még önmagamnak sem; mindazonáltal ebből jöttek elő mindazok a történetek, amelyeket e megtört szív mégis be tudott még fogadni, Albrecht Altdorfernak, a nagy festőnek, és apjának, a szerencsétlen sorsú Ulrik úrnak a történetei."
Karátson Gábor: A gyermek Altdorfer