Különös halakra figyeltek fel a járókelők Kaposváron. Kling József munkái mosolyt csalnak a járókelők ajkára.
– Be kellett mennem a városba – mosolyodott el Kling József. – Sajnáltam is, mert végre itt a jó idő, lehetne dolgozni.
– Télen nem megy a munka?
– Legalábbis meggondolandó. Két éve volt egy szívműtétem, s azt mondják, akin mélyaltatásban „dolgoztak”, fázós lesz.
– És?
– Van benne valami... Régen mínusz tízben is kézbe kaptam a kalapácsot és a vésőt, most viszont... Meg aztán az emeléssel is vigyáznom kell.
– Mennyit szabad?
– Hivatalosan: amennyit bírok. A műtét előtt két-három mázsás tömböket is megforgattam, manapság viszont inkább hívok valami segítséget.
– Ha csak kisplasztikákkal foglalkozna...
– Nem szívesen mondok le a nagy, térbeli szobrokról, végül is minden alkotónak ez a vágya.
– Az első pattintás előtt már látja őket a helyükön?
– Persze. A barcsi millenniumi emlékművemet egy focipálya méretű parkban állították fel. Mielőtt nekiálltam, már láttam, hogyan mutat majd az ötször-ötméteres alkotás. A Munkácsy-díjas Janzer Frigyes zsűrizte, csak annyit mondott: sok ilyen mű kellene még az országba...
– Láthatóan befogadták. Egy autodidaktát.
– Ugyanazoktól a mesterektől tanultam, mint az eredendően hivatásosok. Feljártam Pestre az Epreskertbe a Képzőművészeti Főiskolára Somogyi Józsefhez és Kiss Sándorhoz, csak éppen nyolc-tíz évig tanultam, amit mások három-négyig. Mintha magántanuló lettem volna.
– Megérte.
– Huszonegy éve hivatásos szobrászként ismernek el. Tizenketten jelentkeztünk a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületébe, engem vettek fel.
– Ha már a színművészetire nem...
– Pedig nagyon készültem! Hatvanhat-hatvanhétben a Csikyben segédszínészkedtem. Többek között Pogány Judittal. Aztán elmentem felvételizni. Major Tamás volt az elnök.
– Mivel próbálta elkápráztatni?
– A walesi bárdokkal kezdtem, aztán valamit Kosztolányitól, már nem emlékszem. Tíz-tíz monológ, drámai részlet és vers a tarsolyomban. Az első rostán simán túl is jutottam.
– A tovább is érdekelne...
– A másodikon énekelni kellett. Petőfi Befordultam a kocsmába versét kérték zongorakísértettel. Amúgy jó hangom van, a templomi kórusban is éneklek, de akkor... Ha ez egy mai tehetségkutató, hamar kigyulladt volna a négy piros lámpa...
– Elkeseredett?
– Nem tudom, miért, beletemetkeztem Irving Stone Van Gogh könyvébe. Háromszor elolvastam, s elkezdtem festeni.
– Hoppá!
– Ezt mondta a feleségem is, amikor egyszer meglátta, mi került a vászonra. S kivette a kezemből az ecsetet...
– El sem tudtam képzelni. Sőt, amikor a feleségem szólt, nézzünk meg egy szoborkiállítást, nem érdekelt. Aztán néhány nap múlva hazautaztunk Dúzsra, s egy horhóban sétálgatva megláttam néhány löszbabát. Egy kosárnyival összeszedtem, hazahoztam, s nekiálltam késsel, csavarhúzóval megmunkálni őket. Olyan volt, mint egy villámcsapás. Aztán jött az újabb megvilágosodás: kell egy mester!
– Így került Bors Istvánhoz?
– A feleségem kopogtatott be hozzá, én nem mertem. Aztán beismertem neki, szobrász szeretnék lenni. Három év múlva megnyílt az első kiállításom...
– A kitartás jutalma.
– Gyakoroltam becsülettel: már szinte csömöröm volt az agyagtól és a gipsztől. Úgy éreztem magam, mint aki a második házát építi, s meglát egy téglát...
– Mikortól mert kőhöz nyúlni?
– Előbb a fa és a kovácsoltvas jött.
– Utóbbi, gondolom, Bors István hatása.
– Ő volt a kaposvári mesterem.
– Mégis ismét anyagot váltott.
– A hetvenes években elkerültem a villányi művésztelepre, a nagysalléri kőbányába, s megfogott a hely és az anyag.
– Gránit?
– Félmárvány. Fényezhető, csiszolható, jól munkálható, csak kissé márgaeres.
– Aha.
– Könnyen omlik. Na, ott találkoztam Bocz Gyulával. Nagyon ismerte a köveket, s nagyon jó barátom lett. Neki köszönhető, hogy szerelmes lettem a kőbe.
– Mert ez a legmaradandóbb?
– Igazából nem tudom. Egyszerűen csak rájöttem, másban nem tudom elképzelni a szobraimat. S elkezdtem bújni a szakirodalmat, főleg az őskorral, illetve az ókori Egyiptommal foglalkozót.
– A reneszánsz, a barokk túl kiművelt?
– Vonzott a rusztikusság tömbszerűsége, erőteljessége, nyersessége. És a prekolumbián időszak precízsége.
– És Michelangelo vagy Rodin finomsága?
– Óriási művészek, de inkább a maják és az inkák. A figuralitás kevésbé vonz, viszont a szakrális művészetben elképesztő intenzitással veszek részt.
– Art sacra?
– Így van: a szent művészet. De nem Krisztus a keresztfán. Pontosabban megcsinálom, de tömbszerű, elnagyolt, rusztikus formában.
– Mely által sokszorosára bővül a jelentéstartalom.
– Imádom a metaforákat.
– Például a halak. Itt, Füreden.
– Széttörték... Próbálom majd restaurálni, de a követ nehéz, megmarad a nyoma.
– Ahogy a kőszobrászon is a munkáé.
– Nem jellemző.
– Semmi szilánk a szembe, flex a combba, kő a lábra?
– Utóbbival megspórolom a pedikűröst... Persze, előfordulnak balesetek, de munka közben észre sem veszem. Csak utána szólok a feleségemnek, kössön már be. Bezzeg az életben! Ha nekiállok beverni egy szöget, biztos szétcsapom az ujjam.
– Pedig a kalapácshoz van némi köze...
– A szöggel van a baj. Vagy a munkával.
– Merthogy a szobrászat...
– Öröm. Megnyugtat. Amikor valami gondom van, először Istennel beszélem meg, aztán a feleségemmel, majd a kővel.
– Beszél hozzá?!
– Imával kezdem a megmunkálást, majd keresztet vetek. És kérem a Jóistent, hogy meg tudjam csinálni, amit elterveztem. Eddig mindig segített...
Kling József
Kacskaringós út vezetett a rusztikus szobrokig a kis tolnai faluból. Sőt, nem sok híja volt, hogy Dúzsról ne Kaposvárra, hanem valamelyik nyugatnémet településre kerüljön, hiszen német nemzetiségű családot 1946-ban kitelepítették, s szülei csak azért maradhattak, mert valakinek ápolni kellett a 80 felett járó dédapát. Ilyen előzmények után nem csoda, hogy a család hatalmas nélkülözések közepette tengette életét, s így segítségként értékelte a nagybácsi, Kling Árpád ajánlatát elhozza Józsefet Kaposvárra. Ettől kezdve a Táncsics gimnázium hat nyelven beszélő tanára nevelte az ifjút, akire olyan erőteljesen hatott a humán műveltség, hogy úgy döntött, színészként érvényesül.
A sikertelen felvételi után előbb festészettel próbálkozott, majd egy szerencsés véletlen folytán rátaláltak a kövek. Melyek szeretetét akár otthonról is hozhatta, hiszen apja kőművesként kereste a betevőt, s tőle örökölte kézügyességét is, hiszen a családfő értő kézzel nyúlt fához, vesszőhöz, ha játékfaragásról, kosárfonásról volt szó.
A szobrászatban eleinte Bors István mutatott irányt a kezének, majd Bocz Gyula irányításával csiszolta technikáját és a köveket, hogy aztán önálló utat válasszon. Egyik példaképe a román Brancusi, akinek áhítattal simogatta meg Pogány Mademoiselle című szobrát első párizsi útján a Pompidou-központban – a riasztóra odacsődülő biztonságiaknak elég nehéz volt elmagyarázni, nem ellopni, csak megérinteni akarta a remeket.
Ma már az ő műveit nézik, tapogatják áhítattal a különböző köztereken és kiállításokon. Tárlatokat maga is sokat szervez a feleségével – egy családi tragédia kapcsán – alapított galériájukban. Akivel a Somogyi Prima-díjat is kiérdemelték – kapcsolatukról ennél is többet mond el: negyvenhárom éve házasok, mégis egész nap beszélgetnek...
Forrás: sonline.hu
