Az Autósmesék című antológiában kortárs meseszerzőink Berg Judittól Lackfi Jánoson át Kiss Ottóig és Mosonyi Alizig autókról mesélnek. A gyűjteményes kötetben szerepelnek játékautók, igazi autók, kukásautók, locsolóautók, érző és gondolkodó autók, öreg és megbízható autók, fiatal és szemtelen autók.

A locsolókocsi nemigen nézegette magát a tükörben.

Elsőre persze mindenki azt gondolná, azért nem nézegette magát, mert nincs miben. Ugyan, hol teremne akkora tükör, amiben kényelmesen megbámulhatja magát egy ilyen behemót? Egy locsolókocsi?! Micsoda falra kéne felaggatni a tükröt, ami előtt pipiskedhetne, ide-oda forgolódhatna a hat kerekén, mert ugye négy nem elég, akkora a tartálya, hogy hat radiálgumi is alig bírja. Talán egy egész házfalra kéne lógatni, talán egy ötemeletesre a Nagykörúton? Erre persze rögtön azt mondhatná valaki más: menjen szépen a vízpartra, és bámulja magát a tó tükrében. Jól hangzik, nem mondom, de ilyen csak annak szalad ki a száján, aki még nem próbálta magát megnézni mondjuk a Balaton vizében. Én próbáltam. Egyszer palaszürke, másszor palackzöld, néha égkék, aztán meg fodros, hullámos, tajtékos – álomszép! Csak nem tükröződik.

Egyébként pedig egészen másról van szó. A locsolókocsi tudni illik azért nem nézett tükörbe, mert nem akart. Szégyellte magát. Nagyon is tudta ő magáról, hogy milyen. Hogy ormótlan és szegletes. Olyan, mint egy guruló gyufaskatulya. Rikító és mégis kopott sárga. Ráadásul nem éppen fiatal. Az ilyen autókról szokás mondani: „újszerű, megkímélt állapotban” vannak, ami annyit tesz, hogy nem első, hanem csak második pillantásra venni észre, milyen öregek és fáradtak. A tetejében lassú volt, mint a csiga, könnyedén húzott el mellette akár a legparányibb robogó sőt, a bringa is. Ha keskeny úton haladt, hosszú sorban torlódtak a nyomában a járművek, türelmetlenül tülköltek és egy kedves szó nem sok, annyi sem hallatszott.

Sok-sok éve rótta az utcákat a forró nyarakon, fáradtan vánszorgott az olvadozó aszfalton és zúdította a vizet a gőzölgő kövezetre hektóliterszám. Az utcák hálásak voltak a hűs vízért, de csak egy-egy pillanatra, mert a hőségben nyomban felszáradt az enyhet adó víz, és még el sem tűnt a szem elől a sárga doboz, az utcák máris sóhajtoztak: jöhetne újra, hova siet, miért nem fordul vissza?

De ő csak ment, szuszogva araszolt, tette a dolgát, hűsített és tisztított. Közben pedig látta, mennyi új, fiatal autó hemzseg az utakon, mennyi vagány, jóképű, karcsú és áramvonalas busz és teherautó nyüzsög városszerte. És látta azt is, hogy az új típusú tisztogató-járművek mennyivel elegánsabbak és kecsesebbek mint ő, ráadásul sokkal többet tudnak nála, nem csupán vízzel öntözik az utcákat, hanem súrolják, seprik, mossák – jó hogy nem vasalják is – morgolódott magában.
Úgy érezte, az ő ideje lejárt, napról napra vénebbnek és komorabbnak érezte magát.
Téli álmát egy nagy járműtelepen aludta, azután ahogy melegedni kezdett az idő, éppen a húsvét előtti napon, eljött az új tavaszi seregszemle – a sofőrök végigjárták a telepet, ellenőrizték az összes autót, gépet. Vajon járnak-e a motorok, működnek-e a szivattyúk, pumpák, szelepek, készen áll-e minden a húsvéti nagytakarításra, amikor majd lemossák az utcákról a tél szürke piszkát, és végre-valahára elkezdődhet a tavaszi ragyogás?

Felzúgtak a motorok a járműtelepen, kattogva, zörögve ébredeztek a gépek.
Az öreg sofőr, akivel hosszú évek óta együtt járták a várost, felkapaszkodott a vezetőfülkébe, és elfordította az indítókulcsot. A motor halkan hörrent.
– Na – mondta a sofőr. És megpróbálta újra. – Nana. – És még egyszer. – Nanana.

Leszállt, felnyitotta a motorháztetőt, szöszmötölt, majd tett még egy kísérletet, de hiába: most már nem is hörrent a motor.

Az öreg sofőr zsebre vágta a slusszkulcsot. Elmentében megpaskolta a kopottsárga, szegletes tartályt, és azt morogta az orra alá: - Derék masina volt.
Leszállt az este. A locsolókocsi tompán állt a sűrű sötétben. Azt gondolta: mindennek vége. Soha többé nem gördül ki a járműtelepről saját kerekén, innen egyenesen a bontóba vontatják, ott nekiesnek fúróval, vágóval, kalapáccsal, szétszedik ízekre – egy szegecs nem sok, annyi sem marad belőle. Pedig de jó volna még egyszer, csak egyetlen egyszer… végig a Nagykörúton a reggeli fényben… zúdulna a víz a széles úttestre és felcsapna a magasba a hűs permet… De a gondolatai egyre lassultak, a képek tompultak, a szavak töredeztek, azután már nem gondolt semmit – mint aki mély álomba hull a külvárosi járműtelep feneketlen feketeségében.

Nem tudta, mennyi időt tölthetett a sötétség mélyén, órákat vagy napokat, de egyszerre csak bizseregni kezdett benne valami. Lassan, észrevétlenül, azután egyre erősebben. Mintha áram szaladt volna végig rajta. Mintha ott ülne a kormányánál az ismerős sofőr, a szokott mozdulattal elfordítaná a slusszkulcsot és ráadná a gyújtást. Pedig az öreg nem volt sehol. De a gyújtás működött mégis. A motor feldohogott és járt egyenletesen.

Vajon ébren van-e, vagy álmodik? Akár így, akár úgy, a locsolókocsi nem habozott egy pillanatig sem. Megindult, nagy ívben a kijárathoz kanyarodott, a kapuőr még aludt, a sorompó mégis felemelkedett, ő pedig sofőr nélkül is tudta az utat, tudta álmában is, most is, jobbra kanyarodott és elindult a belváros felé.
Rövidesen a hídon állt, a Nagykörút elején. Felkelt a Nap, felragyogtak az utcák.
Nem emlékezett, hol és mikor vett vizet, csak érezte, hogy teli a hatalmas tartály, és nem tudta, miféle vizet vett, csak érezte a tartály felől áradó bódító illatot.

Hétfő volt, húsvét, hajnal, a legkorábban kelő locsolkodók is még csak ébredeztek odahaza – üres volt minden. Semmi sem moccant a városban, egyedül ő.. Lassan gördült a Nagykörúton és csapjaiból széles sugárban zúdult az úttestre, a járdára a tiszta víz – de micsoda víz! Friss, édes, illatos – az illat a magasba csapott a könnyű permettel együtt, fel az első, a második emeletre, még egy ötödik emeleti erkélynek is könnybe lábat tőle a szeme!

A Nagykörút elképedt.

- Te engem most meglocsolsz? – kérdezte.
- Igen.
- Ahogyan húsvétkor szokás?
- Úgy.
- De hiszen – a Nagykörút hitetlenkedve habogott – itt vagyok több mint száz éve és engem még soha nem locsolt meg senki….
- Itt volt az ideje – mondta a locsolókocsi, és gördült tovább, zúdította az illatos a vizet kifogyhatatlan tartályából, a víz befolyt a mellékutcákba, elérte a mellékutcákon túli keresztutcákat, tereket, a távoli zugokat, udvarokat, üres telkeket, az illat befödte a várost.

- Hohó?! – szimatolt a levegőbe egy útkereszteződés – Mi van itt? Locsolkodás?
- Igen! – ujjongott egy tenyérnyi terecske. – Igeeeen!
- Soha-soha nem volt még ilyen illatom - sóhajtott boldogan egy lámpaoszlop, amely egész életében csak rémes folyadékokkal és rossz szagokkal találkozott. – Levendula!
- Nem inkább gyöngyvirág? – helyesbített egy másik
- Ugyan, mit tudjátok ti, hogy melyik-melyik – torkollta le őket egy hirdetőoszlop - talán bizony öntöztek titeket valaha akár egyikkel akár a másikkal?
- Olyan mindegy! – zárta le a vitát egy kapualj, mely osztozott a lámpa- meg a hirdetőoszlopok sorsában – akár gyöngyvirág, akár levendula, de illat! Végre!
Fénylettek és bódultak az utcák.
- Ha már locsol, akkor nem kéne verset is mondania? - fickándozott egy mellékutca. – Úgy szokás!
- Aztán mit mondjon? – kérdezte egy főút.
- Zöld erdőben jártam, kék ibolyát láttam... úgy illik, nem?
- Hát a sínem nem kéne? – förmedt a villamossal büszkélkedő főút a mitugrász mellékutcára. – Ezt a telhetetlenséget!?

A Nagykörút nem tudott hova lenni a boldogságtól, ugyanakkor zavarban is volt. - Adnom kéne valamit…
- Ugyan mit? – kérdezte a locsolókocsi.

Közben az Oktogonhoz ért és aggódni kezdett, nem fogy-e ki a vízből időnek előtte, azután megnyugodott, biztosan érezte, most már kitart, ameddig kell.
- Ajándékot. Ahogyan szokás! De mit is adhatnék, ugyan mit – tipródott zavartan a Nagykörút - nem készültem én erre, nem festettem tojást, nincs pénzem, pálinkával sem kínálhatlak.

- Ha vezetek, sosem iszom – mondta a locsolókocsi.
- Megvan – mondta a Nagykörút. – Megmutatlak.
- Engem? Kinek?
- Magadnak.
- Minek?
- Mindenki tudni akarja, hogy milyen, biztosan te is. Ezt adom a locsolkodásért. Most megnézheted magad.
- De nem akarom! Nem kell! Tudom, milyen vagyok. Ronda, öreg, szögletes, elavult. Vacak karosszéria, hörgő motor.
- Fess vagy. Évtizedek óta nézlek.
- Igazán? – köhécselt zavartan a locsolókocsi.
- Igazán. Amióta a várost járod. Te vagy a legjóképűbb locsolókocsi, aki valaha végiggördült rajtam – mondta a Nagykörút. - Nézd meg magad.
Hirtelen felfénylett a vizes úttest, felragyogtak a kirakatok, tükrözött a nedves aszfalt és a hatalmas üvegtáblák. Tükörlap futott a kerekek alatt és kétoldalt, messze előre, ameddig a szem ellát és messze fel a házak tetejéig.
Számtalanszor megsokszorozódva látta önmagát, de most egyszeriben úgy tűnt, hogy a tartálya nem ormótlan, hanem csupán nagy, ám formás, sőt már-már kecses, a szögletesség pedig erőt, elszántságot sugároz, akárcsak az üde szín, mely vonzza a pillantást, és földerül, aki csak rátekint.


A locsolókocsi egyszeriben vonzónak érezte magát és fürgébbnek, mint valaha. Egy kicsit gyorsított, a kerekek könnyedén gördültek a tükörlapon, és észre sem vette, máris sebesebben haladt, mint bármikor hosszú pályafutása során, közben zúdult belőle a víz, és vitte a könnyű, tiszta levendula- vagy talán gyöngyvirágillatot mindenüvé. A kerék megcsusszant a nedves tükörlapon, a kocsi döccent egy kicsit, könnyedén, akárha felemelkedett volna a vezetőfülke – és felemelkedett valóban. Azután elszakadt a földtől a többi kerék is. A locsolókocsi követte a Nagykörút enyhe ívét, de már nem az úttesten haladt, hanem fölötte, mind magasabban, és egyre csak emelkedett és már a háztetők magasából öntözte a várost.
Egy perc sem telt belé és a Duna fölé ért, libegve távolodott, s hamarosan már csak apró sárga esőfelhőnek látszott a széles hajnali égen.

Tiszta, fényes és illatos volt a megilletődött város. Aztán kinyíltak a kapuk, és zsebükben apró üvegekkel elindultak a húsvéti locsolkodók. Néhány óra múlva már csak a Nagykörút emlékezett a locsolókocsira.

Forrás: Pozsonyi Pagony