A Ludwig Múzeum ismét hiánypótló kiállítást rendezett, az április 22-én nyílt Húzd rá! – Sing! egy kortárs közép-európai alkotóra fókuszál.

Az intézmény már rendelkezik egy saját Stilinovic-alkotással, ám úgy gondolták, hogy egy ilyen tartalmas életművel rendelkező művész önálló tárlatot érdemel – hiszen azok a kérdések, helyzetek és érzések, amiket felvet, itthon ugyanúgy tetten érhetők. Ugyanakkor a hazai kiállítóterek és múzeumok az elmúlt időszakban nem szenteltek elég figyelmet a szomszédos országokban élő művészeknek, a Ludwignak viszont ez kiemelten fontos terület, és előszeretettel gyűjtik és mutatják be műveiket.

A kiállítást a múzeum igazgatója, Bencsik Barnabás, és a horvát nagykövet, Ivan Bandic beszéde nyitotta meg. Bandic, ahelyett, hogy az előre megírt szövegét olvasta volna fel, a saját véleményét és érzéseit osztotta meg a közönséggel, és örömét fejezte ki, hogy Budapesten most egyszerre több helyen is látható horvát vonatkozású tárlat.



Mladen Stilinovic elég termékeny alkotó, és még most is gyönyörű a bajsza, bár már őszes. Ez a bajusz pedig fontos egy bajusz. Úgy vívja ki magának a figyelmet, hogy háttérben marad, nem tolakszik előre, az ember mégis rá figyel. Szerves része tulajdonosának, és számomra megtestesíti Közép- és Kelet-Európát.

Olyan bajusz ez, ami élt diktatúrában, lázadt is ellene, kerülőutakat keresett, belelógott a neoavantgárdba és megtanult angolul, csütörtökön pedig ott pompázott a Ludwig Múzeumban a megnyitón. Kicsit talán boros is lett a végére.



Az első emeleten lévő tárlat ismét adhatott egy kis munkát a rendezőknek, mert Stilinovic nem túl válogatós, már ami az alapanyagokat illeti. Bátran nyúl hozzá gyakorlatilag mindenhez, amit talál, legyen az fa, üveg, könyv, ágy vagy kávéscsésze. A retrospektív tárlat legfontosabb kollázsait, fényképeit, filmjeit és kartonpapírlapjait mutatja be, kellően érzékletesen demonstrálva, mennyire színes, zsúfolt és sokrétű az alkotó életpályája.



Stilinovic akkurátus és pepecselős művésznek tűnik. Képes átírni egy angol értelmező szótárat, szereti a szavakat és a nyelveket, élvezettel ismételgeti a szocialista frázisokat, és újra meg újra felhasználja a baloldali ideológia jelképeit. Nagyrészt a szimbólumok uralják műveit, amiket hol megpróbál megfosztani eredeti jelentésüktől, hol mást csempész mögéjük. Foglalkoztatja a pénz, a művészek társadalomban elfoglalt helye és a kiszolgáltatottság. Mindezt cinizmussal, humorral, iróniával és kritikus éllel vizsgálja, a szocreál melankólia pedig lazán szövi át a tárlatot.

A kiállításon mintegy 4-500 művét tekinthetjük meg július 3-ig, amik között a fájdalomjáték, és a zsinórra lógatott bankók és egy ugráló békás videó ugyanúgy helyet kapott, mint a művész önreflektív fotósorozatai.