Az Utcaszínházi Alkotóközösség 2007-ben alakult, Budapest egyik terén tartva előadásokat. Utóbbi időben mégis egyre többet találkozhatunk velük Kelet-Magyarország hátrányos helyzetű térségeinek apró falvaiban, ahová egyébként a madár sem jut el. Simon Balázs, az Utca-szak alapítója mesél erről.
Budapesten is a magukra hagyott helyeket kerestük. Néha véletlenül el-el vetődünk társra talált központi helyekre is – de aztán menekülünk is vissza ezekre – használjuk helyükön a szavakat? – Istentől elhagyatott helyekre. Ott persze azt mondják, hogy Isten ott van, és itt velünk nincs – vannak mások, akik szerint itt sincs, ott sincs. Szerintem nem szólt senkinek, hová ment, tehát érdemes mindenütt keresni. Az Utca-szak által vállalt helyzetekben mindig olyan embereket szólítunk meg, akiknek vélhetően nagyon hiányzik az emberi.
Szomjasak és éhesek arra, amit csak tőlünk kaphatnak. Legtöbbször nem is tudják meglátni, hogy az jó színház-e, amit mi csinálunk, és örülnek kevésnek is, ezért nincs az Utca-szakos színésznek szüksége slágfertig színházi tehetségre – mert úgysem ez kerül előtérbe. Ez csak félig vicc. Az utca-szakos jobb, ha előbb nyitott emberi lény, aztán, ha sokat dolgozik és jól odafigyel, akkor persze fejlődőképes színész – de ez csak melléktermék.
Ti, akik alapvetően a budapesti közönséghez vagytok hozzászokva, hogyan tudjátok az ottani nézőket kezelni?
Nem vagyunk hozzászokva semmihez. Nem kell a nézőket kezelni, nem betegek. HA jelen vagyunk és kapcsolatban a szituációkkal, amiről a darabjainkban szó van, kapcsolatban egymással és azokkal a finom rezgésekkel, amelyeket a közönség „benneléte” vagy éppen „kívülléte” kelt, akkor nincs különbség. A különbség akkor keletkezik, amikor szorongani kezdünk a közönségtől, azt képzeljük, valami rosszat gondolnak rólunk, megítélnek bennünket – akkor viszont mi leszünk enyhén betegek, és bennünket kell kezelni.
Mit szellemeskedek itt?! Valóban van egy különbség. Itt nem tudok általánosan beszélni, csak saját magam nevében. A közönség nagyon egyszerű dolgokra rezonál – olyan dolgokra, amelyekre én, aki a magas kultúrán szocializálódtam, szégyenlek rezonálni. Egész pontosan van bennem egy kis ellenkezés – ez túl egyszerű –, ugyanaz az ellenkezés van bennem akár rendezőként, akár színészként.
Mi a célotok, mit szeretnétek elérni ezzel a munkával?
A színház régi és új kapcsolati formáinak keresése, amelyek révén a színház megannyi jótékony (lelki, testi, idegrendszeri) fejlesztő hatása azok számára is hozzáférhetővé válik, akik ezekről eddig nem tudtak. Magyarul? Hogy az ember használja a színházat arra, amire való, és ne csak az, akinek amúgy is lételeme a színház, hanem mindenki, akinek csak szerencséje van hozzáférni.
Célunk még, hogy például egy mikro régióban, mint a Szikszói vagy a Tököli FBVI, intenzív munkával rövid idő alatt látványos fejlődést érjünk el a résztvevőknél, ezzel pedig kikényszerítsük a döntéshozókból, hogy mint a görögök, tegyék finanszírozottá a színházcsinálást, mintúgy kötelezővé és támogatottá a színházlátogatást.
Feltételezem, hogy a hátrányos helyzetű régiókban az emberek számára nemcsak hogy fizikailag nehezen elérhető a színház, de finanszírozni sem tudnák. Ti milyen forrásokból tudjátok ezt a gyakorlatilag teljesen „karitatív” tevékenységet fenntartani?
Amit idén éves működésre kaptunk, épp a telefonszámlára elég. Azonban szerencsések voltunk idén, mert az OSI két projektünket is felkarolta. Különben senkiföldjén vagyunk – a színházi világ ferdén néz bennünket a művészietlenségünk miatt, a társadalmi szervezetek világában pedig nehéz elmagyarázni, hogy a színház a szellemi fejlődés és a lelki egészség egyik lehetséges útja, s az ember jóllétét alapjaiban befolyásoló tényező lehet.
Gyakorlatias válságvilágban élünk, ahol azt, aminek nincs haszna, nem veszik, nem keresik, nem támogatják. Bennünket és az egész alternatívnak mondott színházi kultúrát, mint elengedhetőt lát most a közszemlélet. Ebben van is valami. Elengedhetőek vagyunk, mert gőgösen nem keressük azokat, akik számára elengedhetetlenek lehetnénk. Arra várunk, hogy utánunk jöjjenek, és ha nem jönnek, rosszkedvűen kummadunk.
Színházat csinálni az egyik legmagasabb rendű csoportos szervezettség. A csoport fejlődése az evolúció – igen, nem az egyéné. Ezt egy épeszű államnak minden formájában támogatnia kellene. Az a gyerek, aki csak egy kicsit is színházazott – persze jó helyen –, természetből fogja ismerni a közösségi lét szabályait. Sok pénzt kiadnak egyházakra, de azt nem látják, hogy itt is ugyanúgy gyógyulásról és az élet értelmének megtapasztalásáról lehetne szó. A színház finanszírozását – legalábbis a közszolgálatét, amit mi is csinálunk, teljes egészében állami és alapítványi feladatnak látom. Itt most úgy tűnik, nem lehet a piacról megélni. Ahhoz megint egy kicsit mást kellene csinálni.
Most ér a végéhez a csereháti fejlesztő programunk a Mennyi egy ember első szakasza. Ennek a négyévesre tervezett munkafolyamatnak célja a mélyszegénységben élő fiatalok megfertőzése a színházi munka, és az ezen keresztül átélhető közösségi tapasztalat eufóriájával. A programszakasz lezárása egy négynapos tábor lesz, ahol 33 (170 jelentkező közül választottuk őket), többségében roma származású fiatalemberrel – számtalan más közös és kiscsoportos foglalkozás közepette – az ő általuk előkészített műsorszámokon fogunk dolgozni. Az utolsó napon a résztvevők egy ún. GÁLÁN bemutatják azt, amit gyakoroltak. Ha az OSI támogatás folytatódik, akkor nyáron újabb táborokra és ősszel valamint télen újabb előadássorozatokra kerülhet sor.
Hol és mikor találkozhat veletek a budapesti közönség?
Május elsején Budapesten a városligetben bemutatjuk az Áramlat színháza című programunkat, az esemény egy mesterkurzus sorozat lezárása. Három külföldi és két magyar színházi szakember vezetésével zajlott a munka, melynek tárgya a színész jelenlétéhez vezető utak feltérképezése volt. A műhelymunka szorosan összefonódott két előadásunk megszületésével és fejlődésével. Ezért a Királydomb mellett 15-kor tartandó nyilvános workshop bemutatót követően eljátsszuk repertoárunkat, 16:30-kor a Sehonnai királyt, és 19:30-kor pedig a Johnny utolsó megbízatását.
Ezeken a műhelyeken az amúgy hét tagú társulat rendszerint kibővül – 30-40 fiatal színházi emberrel tartjuk a kapcsolatot. Május folyamán újból nyilvános tréningeket szervezünk, minden héten két napon, állandó helyünkön, az E10 kulturális és közösségi színtéren. Lipka Péter vezeti tréningjeinket, várjuk azokat az érdeklődőket, akiket érdekel a testtudati és maszkos munka. Május közepén pedig elkezdjük a 18 napból és 52 előadásból álló lakótelepi turnénkat a Játszó telepet, amelynek keretében egy-egy napot töltünk Magyarország tizennyolc legnagyobb lakótelepén.
