Lesújtó látlelet az emberiségről, és a világról, amelyben élünk, ahol az egyén nem más, mint egy apró idegesítő kavics Állambácsi talpába ragadva.

Az Élve eltemetve a rendező Rodrigo Cortés második filmje. Debütáló alkotását maga írta, rendezte és vágta. A nyertes című film, egy egyszerű tanár története, aki rekordméretű nyereménnyel tér haza a népszerű televíziós showműsorból, de hamar ráébred, hogy jobb lett volna távol maradni a csábító lehetőségtől. E mostani filmjét Cortés már csak rendezőként és vágóként jegyzi, a forgatókönyvért Chris Sparling felelős. Sparlingnak is ez a második filmje, az első az Egy fogadalom csapdájában, ami alapján szerintem aligha gondolta volna bárki, hogy ezúttal ilyen érdekes és izgalmas könyvet produkál.

Az Élve eltemetve története szerint az Irakban szolgáló civil kamionsofőr Paul Conroy (Ryan Reynolds) egy koporsóban ébred, a föld alatt. Utolsó emléke, hogy megtámadták a konvojt, amivel ellátást vittek a kint tartózkodó amerikaiaknak. Egy öngyújtó, egy mobil, egy laposüveg, és mint később kiderül, egy kés és egy elemlámpa  minden amit eltemettek vele. Ébredése után nyomon követhetjük, mit kezd valaki egy ilyen pánikkeltő helyzetben, hogyan méri fel lehetőségeit és korlátait, és hogyan próbálja meg először higgadtan, majd egyre ingerültebben leírni a külvilágnak helyzetét.

Paul nem próbál meg kitörni, pusztán a modern technológia segítségével próbálja kijuttatni magát, ami csak mélyíti a kortárs társadalomról rajzolt keserű képet. S holott a vége felé kiderül, hogy a koporsó széttörésének kísérlete sem vezetett volna sehová, én végig hiányoltam, hogy megpróbálja, ha már egyszer bebizonyosodott, hogy nincs messze a felszíntől. Persze ez is szándékosan történik így, apró összetevője az alkotói eszköztárnak.

A film során szembesülünk a bürokrácia idegesítő gyakorlataival, a saját érdekeit védő munkaadóval, és az emberi értetlenséggel, amit mindannyian jól ismerünk ugyan, de egy ilyen felfokozott helyzetben ezerszer idegesítőbbnek érzékelünk. Az ember legszívesebben felállna, és csak ordítana, hogy ne csináljátok már ezt! A rendező olyan precízen játszik a feszültséggel, hogy egy pillanatra sem lélegezhetünk fel. Szerencsére a koporsó terét úgy ábrázolja az operatőr, Eduard Grau, hogy ugyan közel érezzük magunkat a történésekhez, mégsem érezzük magunkat a főhős mellé szorulva, nem zárja ránk a koporsó fedelét.



A thriller műfaja előszeretettel nyúl zárt terekhez, ahová az ellenséggel együtt bezárva (vagy a bezártság tényéből kifolyólag) bőven akad feszültség- és izgalomforrás. Ilyen a nemrégiben debütált 127 óra, ahol egy szikla alá szorulva küzdi felszínre magát protagonistánk, a Frozen, ahol egy tini csapat a sífelvonón ragad éjszakára, a [Rec]-ben egy riporternő és operatőre egy idős asszony megmentésére érkező tűzoltó csapattal egy házban reked, ahol ijesztő és veszedelmes dolgok leselkednek rájuk.

A felvonó című filmben pedig a liftben ragadt hőseink életét változtatja meg örökre az összezártság, csak hogy egy pár példát említsünk a közelmúltból. Szóval láttunk már olyat, hogy a lehetetlennek tűnő szabadulással játszanak az alkotók, de olyat, hogy egy film végig egy koporsó méretű helyen játszódjon, aligha. Nem filmes megoldás, hiszen mozgóképen lassan bármilyen világ ábrázolható és leírható. De 3D ide, CGI oda, vannak üzenetek, amikhez nem kell csilli-villi látványvilág.

Ez a kilencvenöt perc hűen tükrözi azt az állapotot, amiben a világ leledzik. A különböző politikai intézkedések egyénre gyakorolt hatása lényegtelen idegesítő tényező. Az emberi élet értékének megbecsülése kiment a divatból. Végig vártam, hogy kapjunk még egy esélyt. De már rég eljátszottuk az összes lehetőségünket. Nincs remény.