Ha rockot tolsz, told rendesen. A Neon Trees tagjai izzadt kézzel fogták meg a gitárt, kissé maszatolós lett a végeredmény, míg a Foo Fighters ezúttal nemcsak jól tolta, de jól is lökte a rock and rollt.

A Neon Trees tagjai afféle állatszelídítők, ők azok, akik a The Strokes és The Killers féle indie-rockból szimpla popzenét állítottak elő. Ehhez slágert is írtak, melynek Animal a címe, a Petőfi rádió kiemelt rotációban játssza. Csak annyi a baj a dologgal, hogy úgy tűnik, mintha egy produceri kreatúra lenne ez a valójában 2005-ben alakult csapat. 

Mintha Gwen Stefani stylistjai is kezelésbe vették volna őket. No, és az, hogy jól beazonosítható az Interpol, az Editors a The Strokes és a The Killers világa. Anyaghasználat és ecsetkezelés ugyanaz, de a végén csak egy szimpla rádióbarát popzenét kapunk. 

Amikor a kocsiban, városi zajban meghallunk egy taktust tőlük, és még nem azonosítottuk be, hogy miről is van szó, akkor reménykedni kezdünk, hogy valami klassz kis dal fog minket a dugóban vigasztalni, de aztán gyorsan kiderül, hogy sima kereskedelmi popról van szó. A három legjobb felvétel a három kislemezdal, az Animal, az 1983 és a Your Surrender, jellemző, hogy jópofának tartották azt, hogy feldolgozták Justin Bieber Baby című slágerét.

A Foo Fightersről, annak ellenére, hogy elsőligás zenekar, valójában mindenki azt gondolja, hogy kismesterek és a másodosztályos tabellán lenne a helyük.
Mindig hiányzott belőlük a szükséges plusz, ugyanakkor alkalomadtán elsütöttek néhány jó számot (pl. Best Of You, Pretender), de összességében sosem volt bennük kellő kreatív potenciál. 

Az nyilván túlzás, hogy ők az alternatív Bon Jovi, ugyanakkor egyetlen innovatív gesztust nem mutattak fel az elmúlt 15 év során. Igaz, hogy a korábban a Nirvanában doboló Dave Grohl zenekara csak lazán akarja tolni a rock and rollt, egy-egy frankó projekt (lásd Grohl vendégszereplését a Queen Of The Stone Age-ben vagy a Them Crooked Vultures-ban) eszünkbe juttatja, hogy ez a zseniális dobos csak a saját zenekarától nem vár el innovációt. 

A Foo Fighters mindig a majdnem jó kategóriába tartozott, de most a Nirvana egykori producerével, Butch Viggel rögzített Wasting Light után már a négyes osztályzatot írhatjuk be az ellenőrzőjükbe. Teátrális, erőteljes riffek, ügyes hard-rockból és punkból összeeszkábált kőkemény rock and rollt kaptunk, kb. ugyanabban az értelmezésben, amelyekben a csapat korábbi lemezei fogantak, de itt talán több a stoner-rockra jellemző fanyűvős hangkép. 

Itt vendégeskedik Krist Novoselic, a Nirvana egykori basszusgitárosa, és az egykori Hüsker Dü gitárosa, Bob Mould. És akkor még nem beszéltünk az állandó csapatba visszatért régi FF-tagról, Pat Smearről, aki a Nirvana utolsó turnéján is játszott a zenekarral, illetve korábban a Nirvánát inspiráló Germsben zenélt.
A Grohl garázsában analóg módon rögzített lemez visszatérés a kásásabb hangzáshoz. A vendégjárásnak köszönhetően olyan kreatív erőtér jött létre, amely szárnyakat adott kedvenc szabadidő-zenekarunknak.