Adolf Wölfli, akinek zseniális rajzai ma egy franciaországi kiállításon láthatók, életének több mint a felét elmegyógyintézetben töltötte: életműve is ott született, így aránylag kevés nevezetes dátum említhető vele kapcsolatban.
Így nem sok esélye volt arra, hogy neve fennmaradjon az utókor számára. Két oknak köszönhető, hogy nem így történt – írta a kiállítással kapcsolatban a párizsi Le Monde. Az egyik az, hogy a kórház az akkoriban elérhető legkorszerűbb pszichiátriai kezelést biztosította betegének. Beszállításakor felszólították, hogy írja meg önéletrajzát: eközben a tanulatlan ember eljutott egy sajátos, a rajzot és a leírást kombináló alkotási módszerhez.
1907-ben egy Walter Morgenthaler nevű fiatal pszichiáter került a Waldau kórházba, ő lett Wölfli orvosa és munkáinak első felfedezője – 1921-ben tanulmányt is írt róla Egy elmebeteg mint művész címmel. Esszéje nyomán a kor olyan jelentős személyiségei figyeltek fel a zárt osztály lakójára, mint Rainer Maria Rilke, a költő, Lou-Andreas Salomé, az orosz születésű pszichiáter, kora számos hírességének barátja, 1945-ben pedig Morgenthalernek köszönhetően ismerte meg Wölflit Jean Dubuffet, aki "art brut" (nyers művészet) nevű irányzatának egyik központi alakjává tette.
A másik ok, amelyet jól érzékeltet a kelet-franciaországi Lille és a belga határ között található Villeneuve-d'Ascq múzeumában július elejéig nyitva tartó kiállításon látható 150 alkotás, az az autodidakta "őrült" páratlanul egyéni, gazdag és bonyolult életműve.
Wölfli 1899-ben, tehát már a rács mögött kezdett rajzolni, legrégibb fennmaradt lapjai 1904-ben születtek. Fekete-fehér ábrák ezek, a kompozíciót visszatérő elemek, figurák, ismétlések, szimmetriák, spirálok népesítik be, a kialakuló szabad sarkokban olyan kis jelenetekkel, amilyenek a római kapukon láthatók. Zenei motívumok is feltűnnek, Wölfli nem is képzőművésznek, hanem zeneszerzőnek nevezi magát. 1907-től megjelennek a színek, megsokszorozódnak a figuratív elemek és a hangjegyek, mai értelmezésük szerint jelképes, személyes és zárt történetet fejeznek ki, amelynek kulcsát csak maga az alkotó ismeri.
Wölfli A bölcsőtől a sírig címmel 1908 és 1912 között 3 ezer oldalas képzelt önéletrajzot írt és rajzolt, 1912 és 1918 közötti munkásságát a Földrajzi és algebrafüzetek című sorozat tartalmazza, a Dalos és táncos füzetek mintegy 7 ezer oldalát 1922 táján fejezte be és haláláig írta a Gyászinduló című sorozat 8 ezer lapját. Kitalált szavak, hangok, hangutánzó szavak tűnnek fel. Mindez előadva a kor dadaista költőinek, például Kurt Schwittersnek az alkotásaira emlékeztet. A franciaországi kiállításon az érdeklődők Wölfli művészetének egy szinte ismeretlen ágát is megismerhetik, a kollázsokat, amelyeket főleg svájci lapokból metszett újságkivágásokból komponált, Hannah Höch, Raoul Hausmann és Max Ernst műveire emlékeztetve a Le Monde cikkíróját.
A Villeneuve-d'Ascq-ban látható műveket olyan tudatosság és irónia jellemzi, hogy egy pillanatra sem tekinthetők egy bolond munkáinak, a demencia megnyilvánulásának – írja a lap. Közvetve ezt bizonyítja az is, hogy Wölfli 1920-tól, amikor kezdett ismertté válni és munkáit egyre többen vásárolták, két részre osztotta tevékenységét. Az első a Brotkunst volt, amivel a kenyérre valót kereste meg a maga már népszerűvé vált stílusában, a másikhoz pedig a maga belső füzetei, sorozatai tartoztak ezután is, amelyekben szabadabban variált.
Hivatásos művészek sem csinálják ezt másképpen – kommentálta Wölfli életművét a párizsi lap.
Forrás: MTI