Adolf Wölfli, akinek zseniális rajzai ma egy franciaországi kiállításon láthatók, életének több mint a felét elmegyógyintézetben töltötte: életműve is ott született, így aránylag kevés nevezetes dátum említhető vele kapcsolatban.

1864-ben született a svájci Bowilban egy szegény család gyermekeként, hamar elárvult, és birtokról birtokra vándorolva sanyarú sorsú, gyakran bántalmazott napszámosként kereste kenyerét. 1890-ben fiatalkorú elleni nemi erőszak kísérletének vádjával kétévi börtönre ítélték, majd 1895-ben egy újabb hasonló kísérlet után a berni Waldau kórház pszichiátriájának zárt osztályára került, ahonnan már csak a temetőbe távozott, 1930-ban.

Így nem sok esélye volt arra, hogy neve fennmaradjon az utókor számára. Két oknak köszönhető, hogy nem így történt – írta a kiállítással kapcsolatban a párizsi Le Monde. Az egyik az, hogy a kórház az akkoriban elérhető legkorszerűbb pszichiátriai kezelést biztosította betegének. Beszállításakor felszólították, hogy írja meg önéletrajzát: eközben a tanulatlan ember eljutott egy sajátos, a rajzot és a leírást kombináló alkotási módszerhez.

1907-ben egy Walter Morgenthaler nevű fiatal pszichiáter került a Waldau kórházba, ő lett Wölfli orvosa és munkáinak első felfedezője – 1921-ben tanulmányt is írt róla Egy elmebeteg mint művész címmel. Esszéje nyomán a kor olyan jelentős személyiségei figyeltek fel a zárt osztály lakójára, mint Rainer Maria Rilke, a költő, Lou-Andreas Salomé, az orosz születésű pszichiáter, kora számos hírességének barátja, 1945-ben pedig Morgenthalernek köszönhetően ismerte meg Wölflit Jean Dubuffet, aki "art brut" (nyers művészet) nevű irányzatának egyik központi alakjává tette.

A másik ok, amelyet jól érzékeltet a kelet-franciaországi Lille és a belga határ között található Villeneuve-d'Ascq múzeumában július elejéig nyitva tartó kiállításon látható 150 alkotás, az az autodidakta "őrült" páratlanul egyéni, gazdag és bonyolult életműve.

Wölfli 1899-ben, tehát már a rács mögött kezdett rajzolni, legrégibb fennmaradt lapjai 1904-ben születtek. Fekete-fehér ábrák ezek, a kompozíciót visszatérő elemek, figurák, ismétlések, szimmetriák, spirálok népesítik be, a kialakuló szabad sarkokban olyan kis jelenetekkel, amilyenek a római kapukon láthatók. Zenei motívumok is feltűnnek, Wölfli nem is képzőművésznek, hanem zeneszerzőnek nevezi magát. 1907-től megjelennek a színek, megsokszorozódnak a figuratív elemek és a hangjegyek, mai értelmezésük szerint jelképes, személyes és zárt történetet fejeznek ki, amelynek kulcsát csak maga az alkotó ismeri.

Wölfli A bölcsőtől a sírig címmel 1908 és 1912 között 3 ezer oldalas képzelt önéletrajzot írt és rajzolt, 1912 és 1918 közötti munkásságát a Földrajzi és algebrafüzetek című sorozat tartalmazza, a Dalos és táncos füzetek mintegy 7 ezer oldalát 1922 táján fejezte be és haláláig írta a Gyászinduló című sorozat 8 ezer lapját. Kitalált szavak, hangok, hangutánzó szavak tűnnek fel. Mindez előadva a kor dadaista költőinek, például Kurt Schwittersnek az alkotásaira emlékeztet. A franciaországi kiállításon az érdeklődők Wölfli művészetének egy szinte ismeretlen ágát is megismerhetik, a kollázsokat, amelyeket főleg svájci lapokból metszett újságkivágásokból komponált, Hannah Höch, Raoul Hausmann és Max Ernst műveire emlékeztetve a Le Monde cikkíróját.

A Villeneuve-d'Ascq-ban látható műveket olyan tudatosság és irónia jellemzi, hogy egy pillanatra sem tekinthetők egy bolond munkáinak, a demencia megnyilvánulásának – írja a lap. Közvetve ezt bizonyítja az is, hogy Wölfli 1920-tól, amikor kezdett ismertté válni és munkáit egyre többen vásárolták, két részre osztotta tevékenységét. Az első a Brotkunst volt, amivel a kenyérre valót kereste meg a maga már népszerűvé vált stílusában, a másikhoz pedig a maga belső füzetei, sorozatai tartoztak ezután is, amelyekben szabadabban variált.

Hivatásos művészek sem csinálják ezt másképpen – kommentálta Wölfli életművét a párizsi lap.

Forrás: MTI