Szeretjük azt hinni, hogy a gyógyítás egy egzakt tudomány, hosszú évek kutatómunkájának eredménye. De az orvostudomány is ismer olyan véletlen velfedezéseket, melyeknek sokat köszönhetünk

Luigi Galvani, aki felfedezte az izmok mozgását

Galvani természetnél fogva vidám ember volt. Szeretett békákat boncolni. Az egyik alkalommal Luigi egy olyan fémasztalra helyezte a kis béka tetemét, melyen korábban statikus elektromossággal kísérleteztek. Amikor szikével megérintette a béka lábát, az összerándult. Ez nem volt elég Galvaninak, így tovább kísérletezett az elektromossággal és a békacombokkal. Ő és asszisztense volt az első, aki felismerte, hogy nem a levegő vagy a víz, hanem az elektromosság az, ami megmozgatja az izmokat.

Ez már csak azért is volt korszakalkotó felfedezés, mert a világ legokosabb emberei is azt hitték, hogy az idegek üreges csövek, melyben valami áramlik, ami által az izmok mozogni kezdenek. Néhányan azt hitték, folyadék áramlik a testben, mások szerint a levegőnek lehetett ehhez köze, de a villamosenergiára senki nem gondolt. Ehhez egy olasz tudós kellett, aki szerette a békacombot. Ha Galvani erre nem jön rá, akkor most nem tudnánk defibrillálni, és szegényebbek lennénk egy Frankenstein történettel.

Pacemaker

Tegye a szívére a kezét, aki nem töltött még el egy lusta szombat reggelt azzal, hogy egy apró implantátumot helyezzen el a mellüregében, mellyel rögzíti a szívének hangját...? 1958-ban egy leszerelt haditengerészeti rádiókezelő, Wilson Greatbatch megpróbálta ezt. Létrehozott egy csöppnyi tranzisztoros elektromos áramkört, mely rögzítette a szív hangait. Mivel az ötvenes években járunk, ezért az emberek nem voltak elájulva, csak azt kérdezték, mi ez a hülyeség, illetve, hogy ez varázslat-e. Wilson azonban elkövetett egy hibát. Rossz tranzisztort használt, így felvétel helyett a készülék percenként 60-70 impulzust sugárzott, mely megfelel a percenkénti szívdobbanás számával.

Wilson Greatbatch feltalálta az első pacemakert, ami így utólag sokkal fantasztikusabb dolog, mintha az első testen belüli hangrögzítőt készítette volna fel. Az aritmiát akkor még egy tv nagyságú géppel kezelték, ami bizonyos időközönként jól megrázta a pácienst. Lehet, hogy ez a gép is megmentett pár életet, de szénné égette a bőrt és iszonyatosan fájdalmas volt. Greatbatch kütyüje nem csak a szívritmuszavart szedte rendbe, de elég kicsi volt ahhoz, hogy kényelmesen elférjen a mellkasüregben. Két év tesztelés után megkezdődött a sorozatgyártás, és ma már emberek milliói élnek hosszabb ideig ennek a kis eszköznek köszönhetően.

Drogfüggő fedezte fel a fájdalommentes műtét módszerét

Biztos volt, vagy van olyan ismerősük, aki szívesebben töltötte idejét a kocsmákban, mint a tankönyvek körül. A 18. századi költő, kémikus és feltaláló, Humphry Davy is ilyen volt. De nem csak inni szeretett, önjelölt zseni is volt, aki előszeretettel folytatott kísérleteket saját magán. 1799-ben megpróbálkozott a másnaposság gyógyításával, ám eközben sikeresen rászokott a dinitrogén-oxidra – ismertebb nevén a kéjgázra. Felfedezése nemcsak a felső tízezer körében terjedő gáz-lázat indított el, de egy tudományos publikációt is készített, melyben a szer különféle hatásait dokumentálta. Nem meglepő, hogy ezt senki nem vette komolyan.

A dolgozat megírásának végéhez közeledve Davynek elkezdett fájni a foga. Rászippantott egy kis kéjgázra – amit nagy valószínűséggel a fogfájás nélkül is megtett volna, hiszen ekkor már teljesen rákapott – és érezte, ahogy a fájdalom elszáll. Az élmény hatására a dolgozat végére odabiggyesztette megfigyelését, hogy a szer használható a műtétek fájdalommentessé tételéhez is.

És természetesen senki nem hitt neki. Persze itt nem a bizalom hiánya volt a döntő, hanem a tény, hogy az akkori orvosok úgy gondolták, hogy a műtét közbeni fájdalom jó dolog. Egyrészt a sikítozó beteg segít az orvosnak, hogy gyorsan és pontosan dolgozzon, másrészt a posztoperációs felépülésben is jótékony szereplőnek vélték a fájdalmat.

40 év telt el, mire valaki belegondolt, hogy a műtétnek nem feltétlenül kellene fájnia, és ekkor rábukkant Davy találmányára. Legnagyobb szerencsénkre, hiszen valljuk be, sokan mászkálnánk hiányos fogsorral, ha ez nem így alakult volna.

Elhibázott szuri forradalmasította a szívműtéteket

Az egyik baj a szívvel – amellett, hogy kissé túlérzékeny – az, hogy nem látszik. Ennek sokan inkább örülnek, de amikor egy kolbászzsíron és hamburgeren nevelkedett ember szövevényes szívkörüli erei közül kellene kideríteni, hogy melyik van eldugulva, akkor nem árt, ha legalább tippelni tudunk. A röntgen kiváló a törött csontok vizsgálatára, de szívről már korántsem ad tiszta képet.

Az ’50-es években a szívsebészet professzorainak akadt egy meglehetősen egyszerű, de nagyszerű ötlete: a festék. Rájöttek, hogy katéterezéssel be lehet juttatni a megfelelő kontrasztú színezéket a testbe úgy, hogy az feltárja a problémás részeket. A trükk az volt, hogy nem mindegy, a szív melyik részébe fecskendezünk festéket. A főverőér-billentyű jó helynek mutatkozott, mert azon keresztül a festék hamar elhagyja a szívet.

És itt jön be F. Mason Sones, akinek egy 1958-ban egy szép napon megcsúszott a keze, és egyenesen a koronaérbe fecskendezte a festéket. Ezt a helyet akkor úgy is nevezték, „a szív azon része, amelybe ha festéket locsolsz, a beteg meghal”. Annak rendje és módja szerint a pórul járt páciens szíve is megállt, de szerencsére ennek ellenére még eszméleténél maradt. Mason megkérte betegét, hogy köhögjön egyet, mire a megállított szív újra dobogni kezdett, és láss csodát, a röntgenfelvételen a beteg szíve úgy világított, mint a karácsonyfaégő. A felfedezésnek köszönhetően nemcsak az derült ki, hogy a szív kritikusabb területeibe is lehet idegen anyagot fecskendezni, de ennek köszönhetően 10 évvel később megtörténhetett az első koronaér bypass műtét.

Oskar Minkowski és a kutyapisi, ami megváltoztatta a világot

Oskar Minkowski legnagyobb felfedezése egy megnyert fogadással, és egy kis tócsa kutyavizelettel indult A kutyapisi ugyanis nagy valószínűséggel már megmentette az Ön, vagy egyik ismerőse életét.

1899-ben Dr. Oskar Minkowski békésen üldögélt az egyetemi könyvtárban, amikor egy másik orvos kollégája, Josef von Mering ráakadt. Vitába keveredtek, a téma az volt, hogy vajon lehet-e a hasnyálmirigy nélkül élni… Oskar azt állította, hogy igen, és bizonyítékul még aznap eltávolította egy kutya hasnyálmirigyét.

A kutya természetesen túlélte, de ekkor kezdődött csak a kísérlet igazán érdekes része. Mikowski észrevette, hogy a legyek pár nappal később nagy lelkesedéssel fogyasztották a korábban teljesen egészséges kutya vizeletét. A tócsából mintát vett és kísérletek útján megállapította, hogy az cukrot tartalmaz. És így jöttek rá, hogy a hasnyálmirigy és a cukorbetegség bizony közel áll egymáshoz. Az inzulin megtalálása ugyan még 20 évet váratott magára, de ha Mikowski nem ilyen lelkes az állatoperációk és a vizelettesztelés terén, nem biztos, hogy valaha rájöttünk volna a cukorbetegség kezelési módjára.

Nyilván okosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember jelentős felfedezéseket tegyen, de az igazán forradalmiakhoz kell egy kis őrültség is.