A marosvásárhelyi születésű Viola Gábor szülővárosában, a Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetemen végezte tanulmányait. A marosvásárhelyi színházban eltöltött évek után megfordult több magyarországi társulatnál, végül ismét „itthon”, a Kolozsvári Magyar Állami Színháznál „kötött ki” 2010-ben. A Színházak Romániai Szövetsége (UNITER) a 2010-es év legjobb férfi mellékszereplőjének járó díjával jutalmazta, ennek apropóján kérdeztem őt művészi pályájáról, múltról jelenről és jövőről.

Először is gratulálni szeretnék a díjhoz. Milyen érzés volt átvenni ezt az elismerést?

Nem tudom ki hogy van vele, szerintem mások hozzá vannak szokva a díjakhoz. Én nem. A díj az mindig valamilyen formában lezárása egy folyamatnak és utána mindig más következik. Volt egy pont, amikor feltettem magamnak a kérdést – nem mintha érdekelne – hogy én vajon kapok majd valamit? Rájöttem, hogy a díj nagyon távol áll tőlem. Mintha egy ős-bumm történt volna a fejemben: nem hallottam, nem láttam semmit, tágult a világ. Egy nagyon szokatlan szituációba kerültem. Semmit nem tudtam irányítani abban a pillanatban, ahogy azt mondták nekem, hogy Gábor Viola (merthogy itt Romániában ugye megfordítják a neveket). Innen kezdve már csak valami túlélési ösztönök működtek bennem. A tudatom csak úgy kullogott magam után: – "Én ilyen fontos vagyok?", "Most ki kell menni?" – de a lábam közben már a dobogón volt – "Mikorofon elé kell állni?" – de már ott állt a testem.
Ezt éreztem abban a pillanatban, és persze ez mégsem igaz, mert ezt is pár napra rá mondom csak. Még mindig csúsztatás van benne.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház több díjban is részesült az idei UNITER-gálán.
Milyen volt a többiek részéről a hozzád való viszony?

Úgy láttam, hogy mindenki örül a másiknak, és ez jó. Legalábbis ami a személyemet illeti, úgy érzem, hogy mindenki örült. De végül is nincs amiért ne örüljünk egymásnak.
A gála után inkább egy tévéműsor volt, nem annyira az ott jelenlévő élmény volt a fontos. Ott minden össze volt csapva.


2010-től vagy a Kolozsvári Állami Magyar Színház társulatának tagja. Hogy érzed magad a KÁMSZ-nál, mennyire olyan, mint ahogyan képzelted?

Már rég nem tartom magam arra képesnek, hogy befolyásoljam a sorsomat. Kis célokat tűzök ki, azokat próbálom követni. Én azt képzelem és tudom a kolozsvári színházról, hogy függetlenül attól, hogy ki hogyan értékeli a teljesítményét, a színház ezeken a játékszabályokon belül, amelyek ő felállít, jól működik. Itt nagyon neves színházi emberek fordulnak meg, akikkel a találkozás ajándék minden ember számára. Én azt hiszem, hogy jól halad. Most egyelőre megtalálom, de hülye is lennék, ha nem találnám meg a helyem.
A sors már egyszer ide vetett Kolozsvárra tíz éve. Úgy néz ki, hogy a kolozsvári színház az én életemben egy origó. Abban az időben is amikor végeztünk Marosvásárhelyen, '97-ben ugyanilyen vonzó központ volt Erdélyben a kolozsvári színház. Már akkor is ilyen ígéretes volt. Nem volt messze a Kopasz énekesnő bemutatója. Az az előadás európai szinten hullámot keltő előadás volt. Az ember arra vágyik, hogy a munkája minél szélesebb körhöz jusson el. Ha ilyen európai léptékben beszélünk, akkor mindenképp vonzó a kolozsvári színház.

Akkor nem volt lehetőséged ide szerződni?

Tompa Gábornak abban az évben volt egy olyan gondolata, hogy abból az évfolyamból többet ide szerződtessen. De '97 ne felejtsük nincs messze a rendszerváltástól. A színházakat is meg kellett újítani, a változásokhoz pedig szükség van emberekre. A mi osztályunkat jól összekovácsolt osztálynak tartották: többféle karakter volt az osztályban és tudtunk együtt dolgozni, így úgy hitték, hogy alkalmasak vagyunk hogy egy vérfrissítést vigyünk véghez a marosvásárhelyi színháznál. Úgy döntöttek, hogy az egész osztályt Vásárhelyen tartják. Ott dolgoztunk 5 évet.

Úgy hallottam, hogy akkoriban jól működött a marosvásárhelyi színház. Nektek mennyire volt ott jó?

Nem biztos, hogy jól hallottad. Az idő azért változtat a hangokon. Ami ma egyféleképp hangzik, lehet, hogy akkoriban teljesen másképp hangzott. Akkoriban bizonyos emberek sértve érezték magukat, hogy ilyen romboló erejű emberek érkeznek a színházhoz. És igazuk volt, mert minden változtatás rombolással történik. Igen. Romboltunk. Utána próbáltunk építeni is, de talán ebben adósok maradtunk, mert olyan értékű színházat nem hoztunk létre, ami azóta is megmaradt volna. Előadások születtek, jelentek meg tehetségek, de egy olyan fajta strukturális művészeti irány és biztonság, mint például ma Kolozsváron, nem tudott kialakulni.


Nem volt meg a stabilitás. Ezért mentetek Budapestre? Vagy ez nem volt ennyire tudatos?

Nem volt tudatos. A társulat nem volt annyira egységes, mint amennyire kellett volna. A nagy struktúraváltás nem történt meg. Lassú víz partot mos alapon sem. Aztán lemondott az az ember, aki úgymond ezt az átszervezést vállalta, Béres András. Lemondott, mert belefáradt, hiszen olyan mocsár volt, hogy nem bírt megváltozni. És az az erő, amit mi képviseltünk, az sem volt elég ehhez. És ebbe benne van a kritika: gyengébbek voltunk a kelleténél.
Közben a Honvéd-ben a színészi kart bővítették. Innen akartak vinni embereket, mert ez egy jól összeforrott társaság volt. Nagy részük odament, én nem. Ekkor vált el igazából az osztályomtól az utam. Akkor hívott el a Schilling Árpád engem és Katona Laci kollégámat a Krétakör-höz, nekünk meg nagyon felcsillant a szemünk. A volt osztálytársakkal, jó barátokkal eltöltöttünk már majdnem tíz évet közösen, az ember kíváncsi másokra is. A kíváncsiságunk pedig nagyobb volt, mint az úgymond lojalitás.

Gondolom nem bántad meg.

Nem. Soha semmit sem bánok meg. Miért bántam volna? Sőt. Nagyon sokat tanultam abban a 4 évben, amíg a Krétakör-nél voltam. Nagyon jó dolog volt. Én mai napig is mindig visszacsatolok arra a munkára, azokra az emberekre. Egy etalon számomra. Nagyon jó energiák működtek benne.


Utána szabadúszóként játsztál, leginkább pesten. Volt-e még olyan hely, ami hasonlóképpen hatott rád? Ami pont ennyire működhetett volna számodra?

Volt, persze. Úgy látom az életet, hogy az egész nem más, mint faltól falig csapódás. Ha nekiütközöl egyik felől, automatikusan ellenkező irányba indulsz tovább. A másik fal számomra az a gondolat volt, ami még a krétakörös időszakban fogalmazódott meg bennem: hogy én nem is akarok színész lenni. Tökéletes naivitás volt: a színház egy mocsár, nem változtatható meg semmilyen kísérletek által. Ilyen idézőjeles művészi problémáim voltak. Eldöntöttem, hogy felhagyok a színházzal és fakitermeléssel fogok foglalkozni.



És ezt akkor véresen komolyan gondoltad.

Amennyire csak lehetett. Lovakról álmodoztam meg kecskékről, kúriáról. Majd szántok, vetek és aratok. Volt egy halvány lehetőségünk a dologra, de végérvényesen kiderült, hogy nem igazán értek hozzá. Egy idő után fel kellett adni, és vissza kellett térni ahhoz, amihez értek és amiért fizetnek. De ez így van rendjén. Sorsszerűség. Ma már nevetünk rajta, de jó volt az a másfél év.
Aztán felhívtunk pár embert, akik tudtak munkát adni. Aztán ismét Pesten voltunk és újra beindult az élet.

Ebben az időszakban hol érezted otthon magad?

Az az igazság, hogy úgy vagyunk felépítve, hogy ahol egy kicsit az embert megdicsérik, ott hamar otthon érzi magát. Például Margitai Ági mondta rám egyszer, hogy az erdélyi jeti. Ma már látom az iróniát is benne, a felhangjait, de akkor úgy gondoltam, hogy csak szeretetből mondja, mert erdélyi vagyok. Olyan jó volt hallani! Naiv lelkületű ember vagyok, ahol kiejtik a nevem, megemlítenek,ott már otthon érzem magam. Persze ez így megint nem igaz. Otthon már nem érzem sehol magam. Illetve mindenütt és sehol sem.
Rusznyák Gábor kollégám mondta rám, hogy földhözragadt ember vagyok. Akkor nem értettem, ma már talán igen. Mindig visszacsatoltam a szülőföldre, bármi történt velem Budapesten, rögtön az jutott eszembe, hogy Erdélyben másképp lenne. Ez így működött bennem négy-öt évig. Aztán megszűnt. Az otthont átértelmezte bennem a valóság. Otthon ott vagyok, ahol valami lényegi történik velem. A világ nagyon színes. Butaság lenne azt mondani, hogy otthon akarok lenni. Én mindenhol akarok lenni. Most éppen itt.


Miért döntöttél úgy, hogy ide szerződsz?

Az első oka az az, hogy közben gyerekem fogant és kerestük a lehetőséget valamiféle stabilitás irányában. Valahogy nem tudtam a Vígszínházra vagy a Katonára úgy gondolni, mint lehetőség. Én most be kell oda verekedjem magam a pesti színészek közé? Más a hangulat. Más az érzékenységed, más a nyelved. Mindenképp más, mint a pesti nyelvezet. Ez szerintem egy abszolút objektív dolog. Nem nevesítenék embereket, de velem már történt meg az, hogy azt mondták: próbáljak meg valamit a beszédemmel tenni, mert úgy szól, mintha vidéki volnék. Ha ez a dolog annyira liberális volna, mint amennyire mondja magáról, akkor integrálná a másságot, akkor nem tenne különbséget. De ez sehol sincs így a világon. Ez egy gond, de nem művészi kérdés. A magyar színház realizmusa annyira érzékeny, hogy ezt nem tudja befogadni.

Mit tervezel a jövőre?

Én nem tudom uralni a helyzetet. Én maximum eltervezek valamit, aztán meg azt hiszem, hogy befolyásolom a dolgokat, közben sokkal erősebb a sors. Most úgy gondolom, hogy nekem itt dolgom van. Színházat kell csinálnom. Itt egyelőre működik a dolog. Másrészt szeretnék operát tanulni, jelenleg konzervatóriumot végzek, elsőéves vagyok. Arról ábrándozom, hogy egy össz-színházi előadásnak legyek a része, ami ugyanannyira megkreált, mint amennyire szabad, ugyanolyan lírai, mint drámai, ugyanúgy énekelt, mint amennyire beszélt. Az opera egy régi álmom, egy kielégítetlen vágyam. Már egy modern operán túl vagyok, sikerült helyzetbe hozatnom magam. Nem értem miért van ekkora szakadék az opera és a színház között, pedig a kettő annyira jól működne. Működik külön is, de én ott szeretnék lenni, ahol a kettő ötvöződik.

Fotó: Biró István