Képtelen vagyok normális és komoly dolgokat írni az előadásról, de bocsáttassék meg nekem egy ilyen előadás után. A városnapok keretén belül Sepsiszentgyörgyre látogató temesvári Csíky Gergely Állami Magyar Színház Woody Allen novelláit használva alapul, kemény poén-kiképzést tartott a helyi közönségnek Mellékhatások címmel. A nézők hellyel-közzel vették is a lapot.
Egy csokor szimpatikus, de szemlátomást ideggyenge alak értelmes hülyeségeket beszél egy vattacukor-szobában (azaz kicsit mesésre sikerült zártosztályi "magánlakosztályban"), közben (kicsit ugyan hosszúra nyúló) szép kis koreográfiák: néhol kicsit "beteg" ahhoz, hogy táncnak lehessen nevezni, ugyanakkor túl szép, hogy holmi idegbeteg rángatózásnak tekintsük. Hogy ne legyen túlkomplikálva, szépen ábécésorrendbe szedett szereplőket vonultatnak fel: Allen (László Pecka Péter), Bryan (Aszalos Géza), Connie (Magyari Etelka), Daphne (Tokai Andrea), és Ernest (Bandi András Zsolt). Valószínűleg ez az egyetlen rendszer, amibe – erőltetve ugyan, de – beleillik az egész előadás. És persze a Woody Allenre jellemző "nemrendszerbe". Pofátlanul félrebeszélnek, és ha véletlenül azt hiszed, hogy valamit is megértettél, ne aggódj, hamar elmúlik.
Csoportterápia-feeling uralkodik, félszavakban, félmondatokban, félmonológokban mesélnek össze-vissza. Mindenkinek baja van az élettel (vagy inkább az élettől). Kibontakozni látszik néhány párhuzamos sztori-töredék, de úgy igazából semminek semmi köze semmihez: egyikük Istent keresi (elemlámpával!), másikuk a Nagyszerelmet, egyikőjüknek sosem elég egy nő, másnak még egy is bőven sok.
Kezdetben csak pislogtam bele az előadásba, majd fél óra után úgy döntöttem, hogy beadom a derekam a dolognak. Inkább én vegyem hülyére őket, minthogy ők vegyenek hülyére engem (bár, mint kiderült, a kettő nem zárja ki egymást). De nincs baj, mert ha önmagukat nem is, de társaikat kellő elővigyázatossággal kezelik. Már ha kezelik. És ez az amit hiányolok az előadásból: nem viszonyulnak egymáshoz a szereplők, azaz nem reflektálnak egymás történetére, mondandójára, ha mégis, ez többnyire kimerül egy-egy félénk grimaszban. Jóformán csak a táncokban-mozgásban vannak "összekötve".
Lehet, hogy ez a bogozvány, amit ide leírtam valami közhelyes bolondokháza-hangulatot ír le, de ez messze nem így van. Aki ismeri Woody Allen munkáit, az talán tudja, hogy ez nála nem lehetséges. Valami sokkal finomabb, valami "megemeltebb" őrültségről van itt szó. Katona Gábor rendező-koreográfus pedig a szerző zenéivel és néha mechanikus, erőteljes mozdulatokkal, néha kontakt-táncos elemekkel finomít még inkább a karaktereken (és ezzel sajnos lassít is picit az előadás ritmusán).
Az előadás szövegében és koncepciójában is sok művészi értéket (?) képvisel: a Milne Micimackójából beemelt Füles (azaz csak hátsója) Allan pólóján erős intertextuális utalás. Valamiféle párhuzam van kibontakozóban a drámaíró és a kis lúzer szamár közt, aki folyton elveszti a farkát (a drámaíró leginkább a fejét). Ugyanígy értékelendő a Mickey egér, Daisy és Plutó szerelmi háromszögének titokfeltárási tárgyalása. Van itt még metafizikai okfejtés, történelmi és pszichológiai utalások, asztrológia, művészi közhelyek (többnyire kijátszva a közhelyességet), intellektuális prostitúció, abszurd félelmek és frusztrációk, sajátos kis tikkek, játékkatonás reality-show, önreflexió, kapcsolatteremtés nézők és játszók közt (többnyire a lesajnálás sugárzik a nézőtérre, a bábú közönség közé ültetése sem túl pozitív előjelű ránk nézve) és így tovább.
Kezdetben – a szép lassan kirajzolódó különböző érdekes karakterek közt – nem igazán fogott meg a zakkant drámaíró aki felkonferálja társait. Aztán ő is becsületesen bekattan és sokkal jobban áll neki, mint a kezdő szerepe. És azért is esik nehezemre elfogadni őt az elején, mert ő akkor tud valamit, amit én még csak sejtek. Aztán a végére megértek mindent: ez van. Értelmetlen szöveg, borzalmas karakterek, nincs sztori, semmi (ami azt illeti nekem is voltak fenntartásaim, de messze nem ilyen mértékben). És palotaforradalom: a színészek – merthogy ők igenis azok – fellázadnak a drámaíró sületlenségei miatt. Le is hordják az egész előadást. Kicsit olyan, mintha írnák, rendeznék, játszanák, néznék és megfogalmaznák a kritikát is előadásukról. Itt a néző és mindenki más is teljességgel fölösleges. (Ez a gondolat pedig borzasztó szimpatikus.)
A drámaíró Isten (feltételezett) létére hivatkozva boldogan konstatálja, hogy ő valójában nem hibáztatható semmiért és – mosom kezeim alapon – gyorsan véget vetnek az előadásnak – hogy még 6 előtt vége legyen.
Senki sem hibás, maximum a nézők, hogy befizettek erre a "borzadályra".
Fotó: Bíró Márton
