Lenyűgözte a közönséget csütörtök este a Sárik Péter Trió. Háromszor tapsoltuk vissza a zenekart, és még így sem volt elég. Nem is csoda, hisz sorozatban nyerik a fesztiválokat, a rangos elismeréseket, sikert sikerre halmozva. Amit játszanak nem mindennapi. Valami különleges. A koncert után arról beszélgettünk, hogy mit jelent számukra a jazz, a zene.

Fogalmazhatunk úgy, hogy a jazz számotokra életmód?

Tomi : Csak a színpadon...
Péter: Meglepően rendes emberek vagyunk a mindennapokban. Sokszor az hiszik, hogy a     jazz – zenészek bohém emberek. Mi nem. Nagyon szigorú beosztásban élünk, rengeteg a dolgunk, ezért ez a vidám bohémság csak a színpadon érvényesül.

Miért ad többet a jazz számotokra, mint más műfajok?

Egymásra nézve, mindketten: - Mert szabad!
Tomi: Nagyon sokféle zenét játszunk... Latinost, blues-ost, jazz-est. A zene adja azt a „többet”, nem kimondottan a jazz.
Péter: Minden zenekarban, ahol együtt játszunk fontos az improvizáció. Biztosan nem pont úgy játszunk most, mint a lemezen. Ez valóban egy nagyon nagy szabadságot ad. Emiatt könnyen tudunk alkalmazkodni a közönséghez, a helyzethez. 

Mekkora szerepe van az improvizációnak a játékotokban?

Péter: A témák meg vannak írva, és az is nagyjából megvan, hogy ki mikor játszik. Mégis, gyakran előfordul, hogy történik valami, ami még soha.

Mindig összhangban tudtok játszani?

Tomi: A mi zenekarunkban nem lehet külön beszélni zenei és emberi részről. Barátok vagyunk. Ha ez nem lenne, próbálhatnánk akármennyit, ez az egy hullámhossz nem lenne meg. 1992 óta dolgozunk együtt, azóta állandóan szétmegyünk, aztán más zenekarokban újra találkozunk. Ez nem lehet véletlen!
Ezek mind emberi kapcsolatokon múlnak. Tehát egy zenekar ott kezdődik, hogy találkozunk, leülünk a buszban, és még egy hangot sem játszodtunk le, de jónak kell lennie. Ha ez emberileg nem működik, akkor sehogy sem működik. A zene annyira érzelmeken alapszik, hogy lehetetlen megjátszani.

Péter: Számomra is egyértelműen fontosabb az emberi rész. Erre egy jó példa, hogy pont amikor a Gyuri kisbabája születtet, végre bejutottunk egy nagy fesztiválra Szlovákiában. Teljesen egyértelmű volt, hogy lemondjuk... Ez az, ami ránk jellemző. Lehet, hogy így lassabban haladunk előre, kihagyunk lehetőségeket, de jól érezzük magunkat! Ha valaki akármilyen jól is játszik, de közben rossz ember, akkor igazából nem érdekel. Van, hogy idős művészek visszatekintenek, és akkor elpanaszolják, hogy hát igen, sajnos nem törődtek a gyerekeikkel, szeretteikkel és utólag ezt bánják, így kellett volna – úgy kellett volna. Én meg azt mondom, hogy barátom, késő!


Mitől ennyire kifejező a zenétek?

Tomi: Mert van mondanivalója. Szerinem mindig az a művészet hiteles, aminek van közlendője. Ami nem közhelyekből épül fel, hanem érezhetően energiák jönnek – mennek. Mi is kapunk a közönségtől, ezért tudunk mi is adni nekik.
Péter: Igazából hazudni is lehet, de rögtön lebukik az ember. Minket azért nem fenyeget ez a veszély, mert azt játszunk, amit szeretünk. Semmit sem üzletileg csinálunk. Egyébként a közönség gyakran mondja, hogy ők nem értenek a jazz-hez, de közben tökéletesen reagálnak mindenre, ami történik. Ezt érezni kell.

A lemezboríton szerepel, hogy „minden dal egy történet valakiről, valamiről”. Kiről, miről szólnak a dalaitok?

Péter: Az életünkről szól ez az egész. Úgyanúgy élünk, ahogy az átlagemberek, tehát van családunk, nincs családunk, be tudjuk fizetni a csekkeket, vagy nem. Esetleg annyi a különbség köztünk és nem-művészek között, hogy néha egy-egy érzelem olyan erővel jön, hogy azt a dalt le kell írni. Ezért szerepel ez a borítón. A dalok jönnek maguktól, ettől őszinte a lemez.

Wynton Marsalis zeneszerző mondta, hogy a dzsezz olyasmi, amit a feketék találtak ki a legbensőbb gondolataik kifejezésére. Mit gondoltok erről?

Péter: Amikor a klaszikus zenész, a népzenész, a rocker eljátssza a dalát, az ugyanaz mint amikor mi játszunk. Ugyanarról beszélünk.
A jazzben igazából az a szép, hogy mindenféle stílust érint. Mindent elbír. Ahogy teltek az évek, különböző zenei stílusokat szippantott magába. Gyakorlatilag, ha mi leülünk játszani, akkor azt játsszuk, amit akarunk, és ez még mindig jazz.

Hogyan fogalmaznád meg szavakban az utolsó zongorabejátszást?

Péter: Az melyik volt? Melyikre gondolsz? A legvégén? Látod, mondtam, hogy improvizálunk.
Ezen nevettünk. De végül, közösen kisütöttük, hogy az utolsó bejátszás tulajdonképpen egy erőteljes leütés volt, amit Péter úgy öntött szavakba, hogy „ az ember ilyenkor egy kicsit az energiákkal játszik és érzi, hogy megy a zene. Igazából ezt a zene csinálja, nem az ember. Amikor ennyire fel van fokozva egy dal, akkor azt úgy rettenetesen oda kell csapni a végén!. Én is úgy éreztem, hogy ezt oda kell csapni. Ez a pont a végén, amit le kell tenni rendesen, és akkor köszönjük szépen, vége.”