Hogyan tartsuk magunktól távol azt az embert, akit a lehető legközelebb szeretnénk tudni? Hát így.

A prímszámok magányossága című filmet Paolo Giordano első, azonos című regényéből készítették. A regény nagy sikert ért el mind Olaszországban, mind a világban, és kellő felzúdulást keltett, így a nyomasztó és néhol brutális történet egyszerűen adta magát a megfilmesítésre.



A cselekmény tisztán és jól követhető a filmben is, ami a rendező, Saverio Costanzo érdeme. A film nem kronologikus sorrendben mutatja meg, mi történt a főszereplőkkel, hanem húzza és nyújtja a titkokat, ameddig lehet, hogy amikor kiderülnek, még jobban fájjanak.

A két főszereplő, Alice és Mattia is elszenved egy-egy gyerekkori traumát, amit fájdalmas emlékként cipelnek magukkal, és nem tudják – vagy nem is akarják – letenni. Mivel nincs senki, aki feloldhatná vagy megértené a bennük dúló vihart, megtanulnak inkább együtt élni vele. Bár felismerik, hogy a másik talán segíthetne, hagyják elveszni ezt a lehetőséget, saját önutálatuk és neurózisaik miatt.

Ha közelebb is kerülnek egymáshoz, sosem érhetnek össze, akárcsak az ikerprímek. Emiatt a szép, egyszerűen levezethető párhuzam miatt viseli a könyv és a film is ezt a címet. A prímszámok csak eggyel és önmagukkal oszthatók, az ikerprímek pedig olyan prímszámok, amik között csak egy szám áll. De az az egy viszont ott van, ahogy Alice és Mattia között is mindig áll valami vagy valaki. Alice részéről a sántasága és az anorexiába torkolló elégedetlensége, Mattia mellett pedig mindig ott van a nyolcévesen eltűnt autista ikertestvére.

A szüleik értetlenül nézik végig, ahogy gyerekeik élete valahol megtörik, segíteni viszont ők sem tudnak. A Mattia anyját, Adele-t játszó Isabella Rossellini egyébként külön öröm a filmben.

A film operatőre nem nagyon teketóriázik, végig azt mutatja, ami a lényeg: a szereplők arcait, minden más csak háttérnek kell a filmhez. A szereplők legfontosabb feladata az volt, hogy csak az arcukkal és a szemükkel tudják elmondani mindazt, amiről csak ritkán beszélnek. Emiatt a hallgatás, a csönd is közel ennyire fontos a filmben – mert ami titok, az titok. A titkokról csak csendben lehet beszélni, ha nagy a zaj, akkor nem, így Mike Patton zenéje tökéletesen jó arra, hogy aláfesse azokat a helyzeteket, amikor a szereplők nem tudnak megnyílni egymásnak.

A közel kétórás film lassan bontakozik ki, de olyan feszült és nyomasztó hangulatot teremt, amitől nehezen szabadul az ember, és néhányszor kényelmetlenné teszi a filmet. Kényelmetlen nézni és érteni, és az ember a vége felé már tényleg könyörög némi nyugalomért, ahogy a szereplők is. Ki tudja, hogy megkapják-e, elvégre csak rajtuk múlik.

De milyen kár, hogy a prímszámok nem oszthatóak egymással.



A filmet május 24-én lehet megtekinteni az Odeon Lloyd moziban, a magyarhangya vetítések keretében.