Egész évben Liszt-lázban ég az ország, köszönhetően annak, hogy a mester kétszáz évvel ezelőtt született.

Számtalan rendezvény próbálja meg leróni tiszteletét az egyik legnagyobb magyar zeneszerzőként számon tartott Liszt Ferenc előtt, több-kevesebb sikerrel.

A szórásból természetesen a könnyűzene sem maradhatott ki, főleg, hogy a fiatalok körében népszerű együtteseket prímán fel lehet használni különféle marketingcélokra is.



A május 26-án tartott Liszt Remix is inkább tűnt az elején egy frappáns reklámnak, mint bármi egyébnek, függetlenül attól, hogy a lelkes közönség elég hamar elkapkodta a jegyeket, és feltűnően sok közismert személy is megjelent az Urániában.

Az alapötlettel egyébként nem is volt semmi baj. A komolyzenét a könnyűvel keverni általában hálás feladat, mert egy jó dallam jó, és kész, akár egy frakkos férfi játssza zongorán, akár egy tetovált gitáros. Ha pedig jó zenészek játszanak jó nótákat, az miért sülne el rosszul?



A félig flancos, félig mérhetetlenül menőnek tűnő rendezvényen a The Balkan Fanatik, a PASO, a Compact Disco és a The Carbonfools kapott lehetőséget arra, hogy megmutassák a közönségnek, milyen egy adag felturbózott Liszt-dallam, vendégelőadóként pedig Rúzsa Magdi zárta a koncertet. Minden zenekar hozta a saját számait, amiket megszórtak némi Liszttel. A zenei rendező, Szakos Krisztián felügyelte ezt a folyamatot, és több tipikus Liszt-motívumot csempészett a zenekarok zenéjébe.

Amiket, ha nem túl könnyen, de fel lehetett ismerni, ha az ember épp nem azon morfondírozott, hogy ugyan mit keres egy ska zenekar az Uránia gyönyörű dísztermének átdizájnolt színpadán, egy adag cselesen elhelyezett reklám társaságában.

Mert a színpad azért fájt egy kicsit, be kell vallanom. Szép fehér volt, nagyon letisztult, és kék fényekkel fokozták a látványt, de steril volt, mint egy műtő, ráadásul kicsi is. Nem fér a fejembe, hogy miért kellett az Urániában rendezni a Remixet, miért nem egy tánctérrel rendelkező helyszínen. Így, kényelmes, párnázott székekből nézni egy olyan koncertet, ahol nem egy szám mozgatta volna meg a közönséget, kicsit idegennek tűnt. Mióta nézik az emberek színházban a tánczenét? Miért kell az undergroundot csinosba öltöztetni?

Persze a Remix egyszeri, különleges alkalom volt, ami nem csak Liszt zenéjét, hanem az előadó zenekarokat is megpróbálta átértelmezni, Szakos Krisztián pedig saját bevallása szerint sem koncertként kezelte a dolgot, inkább mozifilmszerűen szerkesztett előadásként.



A részeket, azaz a zenekarok 15-20 perces fellépéseit a zene kötötte (volna) össze, Liszt Liebestraumja például minden felvonásban benne volt, mint motívum. Az átszerelések alatt Fejes Krisztina zongoraművész játszott Liszt-darabokat, ő viszont nem kapott elég tiszteletet. Tölteléknek tűnt a zenekarok között, még akkor is, ha nem ezt a szerepet szánták neki. Ha igen, akkor meg az a baj.

A Remix szerencsére elég hosszú volt ahhoz, hogy férjenek bele jó pillanatok. Ahhoz nagyon el kellett volna rontani mindent, hogy ekkora katyvaszból ne lehessen kihalászni egy-két gyöngyszemet, így nem kellett teljesen keserű szájízzel távoznom.


Ha ettől valakinek megjött a kedve Liszthez, vagy ettől fogva jó zenészként néz majd azokra, akikre eddig nem, az viszont vitathatatlan sikere a rendezvénynek. Ám a zanzásított műveket soha nem szabad összekeverni az eredetivel, ahogy a Red Bullt sem a vodkával. Elsőre jó. De csak elsőre.