Nem kell ahhoz mélységesen hinnünk Jézusban, Jehovában, Allahban vagy akárki másban, hogy megérintsen a valláshoz kötődő építészet. Az elmúlt napokban két olyan katedrálisban is jártam, melyek különböző módon, de hatottak rám.
Magyarországon is belebotolhat igazi építészeti csodákba az, aki kedveli az impozáns templomokat. Békéscsabán van közép-Európa legnagyobb evangélikus temploma, a budapesti zsinagóga a második legnagyobb a Földön és a Szent István bazilikával sem kell szégyenkeznünk. Ennek ellenére el kell ismernünk, hogy a gótikus katedrálisok terén van mit tanulnunk. Ebben az esetben mindenki a párizsi Notre-Dame-ra gondol. Franciaország azonban tele van ebből a korból származó fantasztikus épületekkel.
42 méter magas
Ilyen az általam nemrég meglátogatott katedrális Metz városában. Ebben a templomban található a világ legnagyobb ólomüveg-felülete (6500 m2), ami a főhajó 42 méteres magasságával igazán lélegzetelállító látványt nyújt. A közel kétezer éves város fölé tornyosuló katedrális kívülről szemlélve is elképesztő építészeti teljesítményről ad tanúbizonyságot.
A gótikus stílusra jellemző monumentalitás a templom minden részében dominál. Ahogy belépünk a hideg kőfalak közé, megláthatjuk azt a csodálatos fényjátékot, melynek okozója a már korábban említett ólomüveg-együttes, melyet az évszázadok során a legnagyobb francia mesterek mint például Chagall-készítettek. Az elénk táruló kép egyszerre félelmetes és gyönyörű. Egy ismerősöm korábban elmondta nekem, hogy azért nem szeret templomokat látogatni, mert úgy érzi, hogy bármelyik pillanatban „lecsaphat rá Isten haragja”. Akkor nem igazán értettem ezt meg, de Metzben már átéreztem a helyzetet.
A hatalmas belmagasságú hajó közepén állva, ahol az egyetlen fényforrás a színezett ablakokon beszűrődő halvány fény, az ember tényleg törpének érzi magát – még akkor is, ha nem vallásos.
A templom természetesen sok kincset rejt magában. A „trezorban” hatalmas vasajtók mögött őrzik a színaranyból és elefántcsontból készült kegytárgyakat, melyeket csak a püspök használhat, ő is csak vallási ünnepeken. Egy átlagos páncélteremben csak a hideg acél vesz körül bennünket, itt azonban megoldották, hogy az ember ne érezze magát egy vaskoporsóban.
A széfek el vannak rejtve a fal faburkolata alatt, a megfáradt turista megpihenhet pár bársonyszéken, illetve a termet díszíti még egy Monet festmény is. A katedrális altemploma is hasonló érdekességekkel van tele. A föld alatti tárlatban találhatunk XVI. századi szobrokat, az 1200-as évekből való, szerzetesek által írt kódexet és egyéb hihetetlenül régi, de nem nemesfémből készült kegytárgyat. Az altemplomban van egy kripta is, ahol az egyházmegye legelismertebb püspökei nyugszanak. Ebben a kriptában láthatunk egy oszloprészletet, melyet a restaurátorok épségben hagytak, és még teljes egészében az előző évezred elején élt mesterek keze munkáját dicséri.
Következő állomásom Luxemburg nagyhercegsége volt. A mini államban csodálatos hangulat uralkodik, mely nem csak a miénkhez képest 50ft-tal olcsóbb literenkénti benzinárból fakad.
Annak ellenére, hogy a schengeni szerződés szerint csak egy táblának kellene figyelmeztetnie, hogy egy másik országban vagyunk, a különbség szembetűnő. Ha Franciaország a szórakozást kedvelő középkorú rokon szobája, akkor Luxemburg a milliárdos nagybácsi palotája. Ahogy elhagyjuk az EU csillagaival díszített kis táblát, az utak – és nem csak az autópálya - mellett vonalzó mentén van lenyírva a fű, szemetet keresve sem találtam és mindenki széles vigyort hord öltönnyel borított teste fölött.
Ugyan a nagyhercegség nem csak Luxembourg városból áll, jelentősebb részét mégis az foglalja el. A település szintén közel két évezredes múltra tekinthet vissza. Az első erődítményt egy nagy völgybe benyúló hegyhátra építették, e köré épült a mai főváros. Ez többek között azt jelenti, hogy a hegygerinceket számtalan híd köti össze, melyek önmagukban is megállják helyüket látványosságként.
Az első kis erőd évszázadok alatt hatalmas várrá bővült, a mai város pedig ezen védművekre épült, ami amellett, hogy jól néz ki, több érdekes programot is kínál. Látogatható a régi erődítmény katakombája, mely egyrészt kiváló rejtekhelyet biztosított a vár védőinek, másrészt egy 35.000 fős óvóhelyként is szolgált a második világháború alatt. Van azonban egy közös tulajdonsága Franciaországnak és Luxemburgnak. Az utóbbiban ugyan beszélnek idegen nyelveket, de egyikben sem találunk más kiírást, csak franciát.
Többek között ennek köszönhetően eltévedtem a katakombákban és több mint fél órán át próbáltam kiutat keresni az évszázados labirintusban. Szerencsére ép bőrrel megúsztam és elindultam a belváros felé, ahol egy kisebb fesztivál zajlott. Mint kiderült, itt a sátrak állandóak egész nyáron. A főtéren mindenki kedvére sörözhet, eheti a sült kolbászt, vagy céllövöldézhet (mondanom sem kell, hogy itt nincs elgörbítve a puskák csöve). Miközben négy rendőr elvezette az enyhén ittas, frissen kéregetni kezdő férfit, a kis majális mellett belebotlottam a város főtemplomába.
Legnagyobb szerencsénkre a déli harangszó idejében érkeztünk. Itt nem elégszenek meg a 12 kondítással, sőt. Egy félórás harangjátékban volt részem, melyhez foghatót még nem hallottam. Az élményt csak ahhoz tudom hasonlítani, amikor egy jól összeszokott szimfonikus zenekar Beethoven legnagyobb műveit játssza egy kiváló hangversenyteremben. Gyönyörű.
Talán nem nagy merészség kijelentenem, hogy ha valaki Franciaországba indul nyaralni, akkor inkább Párizst, a tengerpartot, vagy a magasabb hegyeket választja úti célnak. Szerencsésnek vallom magam, hogy egyéb teendőim erre a környékre hoztak, ugyanis magamtól nem valószínű, hogy eljöttem volna ide. Akinek erre vezet az útja, ne hagyja ki.
