Rendkívüli esemény állította meg a brassói Áprily Lajos Főgimnázium életét. Május 16-án négy földönkívüli tisztelte meg jelenlétével a kíváncsi diákságot. Nem repülőcsészealjban érkeztek, és nem is hasonlítottak ET-hez. Az orosz Leonyid Popov, aki 200 napot 14 órát és 45 percet töltött az űrben, (így ő a világcsúcstartó), a bolgár Alekszandr Alekszandrov, illetve az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan jött el Dumitru-Dorin Prunariu, az első és egyetlen román kozmonauta űrutazásának harmincadik évfordulóját megünnepelni. Az eseményről Kultúrpart brassói diákriportere tudósított.

Ámulva hallgattuk a beszámolókat, és ovációval fogadtuk az iskolaigazgató, Petki Pál orosz üdvözlő szavait. (Az Interkozmosz-program, amelynek keretében repültek a kelet-európai űrhajósok kötelező „társalgási nyelve” az orosz volt, csak úgy, mint itt a földön mindenhol mindenkinek a keleti blokkban.) Leonyid Popov elmondta, hogy még a fogproblémák kezelését is megtanították nekik lent a Földön, hogy egy fogfájáson ne múljon a küldetés sikere. A brassói Dumitru Prunariu számára a sztratoszféra volt a cél, ehhez képest, egy kicsit fennebb jutott, ki a világűrbe. Alekszandr Alekszandrov pedig űrutazása során ő maga volt az orvosbiológiai kísérlet alanya: alvásfázisait, álmait vizsgálták.

Hát, ki ne álmodozott volna arról, hogy egyszer eljut oda, ahol egy nap tizenhatszor van napfelkelte és napnyugta? Talán csak ők maguk nem, akinek sikerült! Farkas Bertalan például labdarúgó szeretett volna lenni, 9-es mezt viselő csatár, ám az édesanyja veszélyesnek tartotta a focit... Az első magyar űrhajóssal a bolognai Szent Imre központban beszélgettünk.

Milyen út vezetett Gyulaházától az űrig?

Minden kozmonautától megkérdezik, hogy hogyan került az űrkutatás közelébe. Én gyerekkoromban futballista szerettem volna lenni. Azt mondták a szüleim, hogy ez nagyon-nagyon veszélyes sport, és lebeszéltek róla. Utána a padtársam biztatására elmentem egy orvosi vizsgálatra, amely a vadászpilóta regrutálás része volt. Ő nem került be a csapatba, én viszont igen, a legjobb egészségügyi bizonyítványt kaptam az orvosoktól. Elmehettem arra a főiskolára, ahol a szuperszonikus vadászgépek pilótáit képeztek. 1972 és 1978 között a pápai vadászrepülő ezrednél szolgáltam. 1977-ben volt a magyar űrprogram résztvevőinek kiválogatása, így kerültem én az űrutazások felkészülési helyére, a Moszkvától 25 kilométerre fekvő Csillagvárosba, mint vadászpilóta.


Hogyan búcsúzott el az űrrepülés előtt a családjától?

Ezek azok a pillanatok, amelyek nem egyszerűek. Volt egy csodálatos két hónapos kislányunk akkor. (Ma már nagyapa vagyok!) Amikor a feleségem megtudta, hogy a száz jelentkező közt vagyok én is, megfogta a kezem, bevitt a szobába, ahol a kislányom aludt, rámutatott és azt mondta: „Nekem nem hős kell, hanem apa.” Aznap nem aludtunk egy szobában... Mire sor került a tényleges kilövésre, beletörődött. Az űrutazás előtt írtam levelet nekik, amelyben azt fogalmaztam meg, hogy hihetetlenül szeretem őket. Az űrrepülés az utolsó másodpercig, a földet érésig kiszámíthatatlan, az életveszély állandó. Bajkonurba, a kazahsztáni űrközpontba, ahonnan a szovjet, ma az orosz űrhajók startolnak, a családomat nem engedték eljönni, de mindennap telefonáltam, levelet írtam a feleségemnek. Még ma is megvannak ezek a levelek. Mindig nehéz elbúcsúzni attól, akit az ember nagyon közel érez magához, biztos vagyok benne, hogy mindenki nehezen éli át ezt, de mondanom sem kell, hogy merőben másfajta búcsúzás volt az űrutazás előtti, mint egy átlagos.

Kiben lehet, kiben kell bízni az űrben?

Az űrhajós munkája bizalmon alapszik. Sok ezer ember dolgozik együtt azért, hogy az űrben levő pár ember biztonságban legyen. Hinni kell abban, hogy mindenki a legjobbat akarja: az orvosok, a mérnökök, a tervezők. Kölcsönös bizalom nélkül nem működik a dolog. Nem beszélve arról, hogy milyen összhang kell legyen közted és a társad közt, akivel felkészülsz a küldetésre, majd együtt repülsz vele. Minden egyes mozdulat, amit a világűrben teszel, közös érdek.

Felolvasott az űrből egy mesét a magyar gyerekeknek.

Ez egy óriási ötlet volt, nem én találtam ki, én csak kiviteleztem. A tévémacival, a magyar televízió esti mese kabalájával együtt voltunk a világűrben. A tévémacit felöltöztettünk szkafanderbe, és azt meséltem el a gyerekeknek, hogy milyen érzés volt a macinak, hogy ott van fönt. Azóta azok a felnőttek, akik akkor voltak gyerekek, örömmel gondolnak vissza erre az eseményre. A felnőtteket sem hagyta hidegen, számukra is kedves emlék maradt.

Mi volt a legviccesebb, ami az űrben történt önnel?

A súlytalanság következtében, akármit engedünk el, nem esik le, ugyanis nincs lent és nincs fent. Nem törik össze semmi, még ha üvegből készült, akkor sem. Ott lebegett mellettem a kislányom babája, az evőeszközök a fejünk fölött szálltak, ha kiejtettük a kezünkből... Érdekes volt a reggeli, ebéd, vacsora. Kivettél a konzervdobozból egy darab virslit, az útnak indult, te pedig repültél utána nyitott szájjal és elkaptad, mint madár a rovart. (Itt vallom be, hogy a számos magyaros étel mellett Unicumot is vittem az űrbe.) Minden teendő eltér a földi körülmények közt végzettektől. Ezt meg kell szokni, meg kell tanulni. Például azt, hogy a lábadat semmi másra nem tudod használni, csak arra, hogy elrugaszkodsz valahonnan az űrállomás faláról, és úszol a Szaljut mesterséges levegőjében. Fantasztikus érzés!

Az űrhajóban volt fegyver is. Az milyen célt szolgált?

Minden űrhajóban van fegyver. Praktikus okból. Ha olyan helyen érne földet az űrhajód, a tajgán például, vagy olyan extrém helyeken, ahol nem várnak, akkor bizonyos fajta védelmet szolgál. Vadakat lelőni, élelemhez jutni...


Fiziológiai szükségleteiket, hogy végezték el?

Azt hiszem, az a világ legtermészetesebb dolga, hogy ha az ember eszik, annak vannak végtermékei is. Van egy speciálisan kialakított WC, amelynek az a lényege, hogy huzatot hoznak létre. A papírdarabokat elviszi a szél az asztalról. Ugyanúgy kell elképzelni az űrvécé működését is. Csakhogy irányított a végterméknek a mozgása. Speciális edénybe kerül az ürülék, a vizelet pedig egy 25 literes alumínium tartályba. Aztán ezt kilövik a világűrbe, természetesen szakszerű eljárással.

Említette előadásában, hogy a földet érést második születésnapjaként élte meg. Egy másik Farkas Bertalan jött vissza, mint aki felment?

Ez egy filozófiai kérdés. Nem, azt gondolom, hogy ez nem így van. Nyilván, én jöttem vissza, de energiával feltöltődve, és sokkal nagyobb felelősséget érezve a Föld iránt. Tiszteltem ezt a törékeny bolygót, az emberiségnek életkörülményeket biztosító űrhajóját, amely a végtelenben kering. Láttam felülről, hogy onnan indultam, és engem oda visszavárnak. Azt hiszem, az a legnagyszerűbb dolog, hogy mindenre másképp nézünk mi űrhajósok, mint azok az emberek, akik nem jutottak el a világűrbe. Ezen kívül, amit talán változásként említhetek: a kozmikus sugárzás úgy hatott rám, hogy az űrrepülést követően a kislányomnak két öccse született...

Hisz istenben?

Van, aki, ami a komplex univerzumot fenntartja, működteti.

Hogyan született meg a Space for Earth Alapítvány ötlete, és mivel foglalkozik?

Amikor megalapítottam, már 58 éves voltam. Felkerestem az űrhajós barátaimat, mindannyian örömmel és elszántan csatlakoztak. Így alakult meg az az alapítvány, amelynek csak világűrben járt személyek a tagjai. A fiatalok képzésében akarunk segíteni, ösztöndíjakat nyújtunk, a környezetvédelmet népszerűsítjük, mert senki nálunk jobban nem tudja, hogy milyen törékeny a Föld egyensúlya. Foglalkozunk továbbá nanotechnológiával, energetikával, alternatív energiaforrások keresésével. Az eredményeinket nem hallgatjuk el, hanem a kutatók, mérnökök segítségével továbbadjuk. Azt hiszem, ezek fontosak a jövőt illetően.

Ha még egyszer az űrbe jutna...

... talán jobban megválogatnám, hogy mit viszek magammal. Nagyon-nagyon sok fényképet, videofelvételt készítenék. Abban az időben, amikor én repültem, erre nem nagyon volt lehetőség. Felkészülnék arra, hogy olyan látványos kísérleteket hajtsak végre, amelynek tapasztalatát visszahozzuk, és a gyerekeknek átadjuk. Az ismeretek, a tudás átörökítése a mi feladatunk.


Az űrhajósok felhívták a diákok figyelmét, hogy mennyire fontos a sport, ami olyan tulajdonságokat alakít ki az emberben, melyek az űrutazás során is nélkülözhetetlenek. Beszéltek a nyelvtudás szükségességéről is, mindnyájuknak meg kellett tanulniuk oroszul, másként nem kommunikálhattak volna, majd az űrutazás után, a jelenlegi kapcsolatokban nélkülözhetetlen az angol. „Kommunikáció nélkül semmi sem működik, még a világűrben sem” – értettek egyet mindannyian Farkas Bertalannal. Leonyid Popov megismételte a magyar űrhajós korábbi véleményét: „Az országoknak, népeknek, embereknek együtt kell dolgozniuk! A világűr is összefogást követel!”

Az első magyar kozmonauta 1980. június 6-án a Kossuth téren hallotta először erdélyiek szájából, hogy „Te vagy a mi űrhajósunk!”. Kádár János meg is jegyezte: „Ezt most el kell viselned!”. Akik az Áprily Lajos Főgimnáziumban, illetve a Szent Imre Házban találkoztak vele, megbizonyosodhattak, hogy nekünk, Cenk alatti magyaroknak két űrhajósunk is van: Brassó szülöttje, Dumitru Prunariu és Farkas Bertalan.

Forrás: Kultúrpart.ro