A közönség szeretete azt jelzi, a Hobo névre nem vetül árnyék. A 66 éves Földes László továbbra is járja saját magyar 66-os útját.
– Az út, az utam egyik állomása volt ez a Népstadion-beli koncert, ahol Youssou N'Dourral, Tracy Chapmannel, Peter Gabriellel, Stinggel és Bruce Springsteennel léptünk egy színpadra – emlékszik vissza Hobo, azaz Földes László, mielőtt az egri Bródy Sándor Könyvtár közönsége elé lépne József Attila-estjével. – Nagy nekibuzdulás volt az akkor – folytatja –, egyfajta demonstrációnak készült, amire azonban az akkor már erősödő ellenzék jó része nem jutott el. Az azonban ott és akkor már érezhető volt, hogy az országban meg nem állítható, visszafordíthatatlan folyamatok zajlanak.
– A muzsikusnak szükségszerűen kell, kellett politizálni? Tudatosan vállalta az ellenzékiséget?
– Nincs olyan muzsikus, aki azért zenélne, mert politizálni akar. A lázadás akkor kezdődik, amikor nem engednek, tiltanak valamit. A cél azonban sohasem ez! Szeretetből zenél az ember, meg azért, hogy szórakoztasson másokat. Nem választottam ezt a szerepet, hanem a sors, a körülmények kényszerítették rám. Nem akarom magam összehasonlítani vele, de Cseh Tamáson kívül nem volt senki, aki a hétköznapok nyelvén, a hétköznapok gondjairól ilyen közvetlenséggel, érzékenyen beszélt, énekelt volna. Az, hogy az ember nem hülye, még nem jelenti azt, hogy forradalmárrá kell lennie.
– Ha már fölmerült Tamás neve – akit a Balladás barátaim dalában meg is énekel – nem kerülhető el, hogy róla is beszéljünk!
– Hiányzik. És nem csak azért, mert a sors ilyen kegyetlenül elragadta, s elvesztettem a barátomat, hanem mert egyedül maradtam. Ez végtelen szomorúsággal tölt el. A magyar rockzenében nagyon sok ígéretes muzsikus és zenekar bukkant föl. Ezek azonban vagy irányt váltottak, vagy csak látszat volt az az út, amin elindultak. Ma már rég nem azt csinálják, amit vártam, vártunk tőlük. A zene érzéki műfaj, melyben a szeretet kell, hogy domináljon. Nem szabad a punk romboló hatásának érvényesülni, hisz éppen azt kell keresnünk, hogy miben vagyunk egyek, nem azt, ami elválaszt minket egymástól. Tamás ezt kereste egész életében, s remélem ezt teszem én is.
– A januárban rendezett Hobo Blues Band búcsúkoncert is egyfajta összegzés volt.
– Ott döbbentem rá magam is, mennyire sokrétű a mi közönségünk. Tizenkettőtől hatvanig, az öltönyöstől a szakadtig mindenki ugyanúgy, ugyanolyan lendülettel, átéléssel énekelte a dalainkat. Épp a napokban vágom a majdan kiadadandó DVD-t, mely a búcsúkoncertről készül, és ezzel a döbbenetes élménnyel szembesülök nap mint nap. Egyedül vagyok, mert ezen az úton nem járt senki előttem.
Annakidején volt a Kex, Sebőék, az Illés Szörényiékkel, ahol azért fontos volt a tartalom is. Aztán jöttek a '70-es, '80-as évek, s elveszett, eltűnt az a fajta tartalmas muzsika, ami valami pluszt, valami többet is adott a közönségnek, s a '90-es évek már nyomot sem hagytak. Én úgy gondolom, hogy ez alatt a közel 40 év alatt mindig kitartottam, s nem tértem le erről a mezsgyéről. Ma éppúgy a szövegek születnek meg először, s aztán a zene, mint az első daloknál.
– Nem lesz így avítt, korszerűtlen az, amit csinál egy művész, egy alkotó?
– Nem kell mindig a korra hangolódni. Vannak korok, melyek olyanok, mint a takony. Sikamlósak. Ezekkel nem lehet és nem is kell együtt haladni. Ezért nem hagytak nyomot a '90-es évek. De én, mint igazi fafejű blues-zenész konokul teszem a dolgomat, folytatom azt, amiben bízom. Mondom a magamét, s lüktet a blues!
– Hatvanhat éves. Elérte azt a kort, ami a legjobb egy blues-zenésznek.
– Valóban, az öreg fekete zenészek voltak a műfaj legnagyobbjai. Ma már csak az öreg fehérek nyomják a bluest, mint például Eric Clapton. De lassan ez a vén, fehér nemzedék is kihal, és ezzel vége is lesz az egész műfajnak. Nem lesz többé, aki nyomja öregen, de keményen tovább. Szomorú, hogy így van, de örülnünk kell, hogy megtörtént!
– Az egyedüllétről beszél, de viszonylag hamar kipróbálta, hogy a színpadon is egyedül legyen a versekkel.
– A zenekarban nemigen voltak a srácok vevők a költészetre, s nem akartam rájuk kényszeríteni, ezért fogtam bele abba, hogy önálló esteket csináljak, s kedves költőimet, szerzőimet magamon keresztül mutassam meg a közönségnek. Úgy, ahogy most az egrieknek hoztam el József Attilát. Persze Faludy Gyuri bácsi, Viszockij, Ginsberg, Jim Morrison vagy Pilinszky János mind fontosak számomra továbbra is.
– Az önálló estektől már csak egy hajszál választotta el, hogy színházat vagy épp cirkuszt csináljon.
– Fodor Lajos volt a mesterem, aki Kodály-tanítvány lévén igen magasra rakta a mércét, s 1976 és 2001 közt ő fogott kézbe. Rengeteget üvöltözött velem, és fenyegetőzött, de megtanított mindenre, amit erről a szakmáról az én szerény képességeimmel tudni lehet. Aztán úgy 1999-ben vagy 2000-ben találkoztam Vidnyánszki Attilával, aki a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház igazgatója, rendezője és igazi színházcsináló ember volt.
Azóta vele dolgozunk együtt, ő csinálja az önálló estjeimet, de ő állította színpadra az egész estés Vadászatot, vagy épp legutóbb a Circus hungaricust. Képes arra, hogy összhangban lássa és kezelje a zene-költészet-színház triumvirátusát. Mivel ezt akartam, ezt kerestem egész életemben, nem csoda, hogy egymásra találtunk.
– Ezeket a konok, úttaposó évtizedeket a közönség szeretetén túl márciusban Kossuth-díjjal ismerték el. Nem akármilyen társaságban, mások mellett Nemeskürty tanár úrral és Blaskó Péterrel együtt vehette át a kitüntetést.
– Számomra a legnagyobb elismerés az volt, amikor egy koldus visszaadta a pénzt, amit adtam neki, azzal a felkiáltással, hogy annyit adtál már nekem a muzsikáddal, Hobó, hogy erre most nincs szükségem. Persze azért a hivatalos elismerés is jól esik. 2006-ban már föl voltam terjesztve, de az akkori miniszterelnök, ez a „d-akárhanyas” lehúzott a listáról. Most meg olyanok kormányoznak, akiket még a 80-as évek végéről, az ellenzéki mozgalmak idejéről jól ismerek.
– Mégis, milyen érzések kerítették hatalmukba az átvételkor?
A legmegdöbbentőbb az volt, hogy mennyien ismernek és szeretnek engem olyanok, akikről nem is gondoltam. Ekkor – a Kossuth-díjakkal egyidőben – adják át a Széchenyi-díjakat is hazánk legnagyobb tudósainak, akik olyan ovációval fogadták a kitüntetésemet, melyből sugárzott a szeretet, az elismerés.
S az akadémia elnökétől kezdve olyan kimagaslóan művelt emberek gratuláltak, akikről nem gondoltam, hogy egyáltalán ismernek. Hozzá kell tennem azt is, hogy köztudomásúan apám dolgai miatt sokan és sokszor engem hibáztattak, annak ellenére, hogy igyekeztem nagyon korán elszakadni tőle. A mostani Kossuth-díj azt is jelzi, hogy a Hobo névre nem vetül semmiféle árnyék!
Forrás: heol.hu
