A Budapesti Wagner-napok komoly, nemzetközi hírnévre tett szert az operakedvelők körében. Az idei premier a Lohengrin, melyet Marton László rendezett és Fischer Ádám művészeti vezető, karmester tett élvezhetővé.

A szünetekkel együtt öt és fél órásra sikeredett megaprodukció után vegyes érzelmekkel távoztam a Művészetek Palotájából. Összességében véve boldog voltam, hogy rászántam a napot erre az előadásra, hiszen csodálatos zenei élményben volt részem.

Wagner a 19. századi zeneművészet egyik legnagyobb mestereként méltó hírnevére. A Lohengrin, mely műfaja szerint romantikus opera, monumentalitásával és hangzásvilágával valóban elképesztő. A zenekar és a kórus – összesen kb. 200 fő – hihetetlen erőt képvisel a színpadon. Ez az egész tetézve a nemzetközi hírű szólisták remek énektudásával és a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem kiváló adottságaival tökéletes recept a hibátlan előadásra. Vagy mégsem?


Fontos tudni, hogy hiába készül a sál és a nyaklánc ugyanarra a testrészre, az ékszerész nem tud szép sálat kötni és fordítva. Hiába lép fel ugyanazon a színpadon az operaénekes és a színész, más a feladatuk, az eszközkészletük. Ne várjuk hát el attól, aki egész életében énektudásának és hangjának tökéletesítésével foglalkozott, hogy komplex karaktermegformálást és kifinomult színpadi jelenlétet produkáljon.

Marton László erről feledkezett meg rendezés közben. Hogy ő szokott-e hozzá túlságosan a Vígszínház társulatához, vagy csak nem vette észre, hogy az énekesek szárnyaikat próbálgatják egy másik művészet területén, nem tudom. Egy biztos, hogy a végeredmény sokszor komikusra sikeredett harag, vagy szenvedést okozó öröm lett. Ebből a szempontból talán az Ortrudot alakító Petra Lang nyújtotta a legmulatságosabb pillanatokat, amikor "támadó menyét" arckifejezéssel és fél terpeszben állt a színpad egyik szélén és próbált szikrákat szórni a szemével – miközben természetesen hibátlanul énekelt.


„És földöntúli fényben egy férfit küld az ég. Oly tündöklő a vértje, oly szép, mint senki még! ...” hangzik el németül az Elzát alakító Camilla Nylund interpretálásában, majd a hős lovag csónakját aranyláncon húzó hattyú meghozta Kovácsházi Istvánt. Amint belép a színpadra – szemüvegben -, nem lehet tudni, hogy ki ő, ugyanis az idézett sor biztos nem róla szól.

Lehet, hogy ő a hattyú, és majd mindjárt jön az emberfeletti szépségű lovag. De nem jön. Az ártatlanok védelmezője, a szent Grál hősi harcosa ezt követően egy igen vicces kardpárbajba bonyolódik a szűzi szépségű Elzát testvére megölésével igaztalanul vádló Friedrich von Telramund gróffal (Perencz Béla). A párbaj kimenetele nem kétséges, a hős lovag győz, akinek úgy áll kezében a kard, mint elsőéves kollégista fiú kezében a partvis. Sehogy.

Az egész rendezői koncepció és ötlethalmaz egyébként nem lett volna rossz egy kétórás előadáshoz, de egy öt és fél óráshoz kevésnek bizonyult. A színpadképek és a látvány remek volt, de szaggatott. Történt valami, amire azt mondtam, hogy ez most nagyon jól néz ki, majd az elkövetkező fél órában bőven volt lehetőségem a mozdulatlanná dermedt tömeget szemlélni. A statiszták ritka felvillanása igazán csodálatos színfoltokat jelentett az előadásban. Mint mondják, gyerek, állat meg autó a színpadon tuti siker. A trilógiából kettőt fel is használt a rendező. Kedvenc pillanatom az volt, amikor a nászinduló alatt a koszorúslányok megvetették a hitvesi ágyat, majd a biztonságiak bevonultak és fémdetektorokkal meg bombakereső kutyákkal széttúrták az egészet.

Mielőtt megérkeznénk a harmadik felvonás végéhez és a darab befejezéséhez, újra szemtanúi lehetünk Lohengrin és Telramund rövid kardpárbajának. Annyira rövid, hogy csak azt vettem észre, hogy valaki berohan, ledöfik, majd meghal. Még fel sem fogtuk, hogy mi történt, máris gördül tovább a történet. A hálószobából rövid közjáték alatt ismét főtér lesz, ott a király és a nép, majd megérkezik Telramund holtteste és szép lassan a többiek is előkerülnek.

Kiderül a nagy titok, hogy ki is a hős lovag, majd emiatt távozni kényszerül. Újra eljön a hattyú, a hős elhajózik, mindenki sír, kivéve egy embert, Ortrudot, aki – férje holtteste mellett - úgy örül bosszúja beteljesedésének, mint Gollam az Egy Gyűrűnek, miközben zuhan a végzet hegyének tüze felé. Aztán eljő a nagy katartikus pillanat, Lohengrin egy pillanatra visszatér egy fehér lepellel letakart papagáj-kalitkával. Hoppá! A kalitkának cipője van! Leteszi a színpad közepére, lerántja a leplet, és ott áll egy négyéves-forma kisfiú (Elza halottnak hitt öccse, Gottfried).

A színpad sötétbe borult, csak a gyermeket emeli ki sárga fény – Ortrud leért és hatalmasat sikít, mert elveszett a trón / elpusztult a gyűrű. A kisfiú nem igazán tudja kezelni a helyzetet – ez persze nem az ő hibája -, és elkezdi piszkálni cipője talpát. Sötét, a fiúért beszalad az egyik statisztalány, tapsrend. A dörgő tapsviharban mindenki virágot kap, Kovácsházi István a közönség felé hajítja rózsáját, melynek a szirmai beesnek a zenekari árokba, szára pedig az egy sorral előttem ülő idősebb hölgy frizurájában landol, aki ennek csak mérsékelten tud örülni.

Az igazán hosszú taps és a bravó kiáltások tömege valóban kijár a művészeknek, hiszen zeneileg fantasztikus minőséget produkáltak. Minden szereplő előtt le a kalappal. Nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy lehúztam az előadást, mert nem ez volt a célom. Valóban csodálatos élménnyel lettem gazdagabb és mindenkinek nagy szeretettel ajánlom a Lohengrint és a Budapesti Wagner-napokat. A régi mondás azonban igaz, a suszter maradjon a kaptafánál, avagy cipőt a cipőboltból, néha a kevesebb több...