1 ideje már 1edülálló vagyok, ami qurvaszar, mert néha tényleg jó lenne valaki, aki jobb kedvre derít 1 öleléssel, de ez van, nem tudok rajta változtatni, nem kellek az embereknek.

átlagos lány. nem egyedi, nem menő. bambulós. gimis. vidéki. koleszos. néha nyitva felejti a száját. előbb cselekszik, aztán gondolkodik. spórolós. döntésképtelen. félénk. makacs. szereti a szabadságot. elégedetlen önmagával. kicsit romantikus. (…) Most akkor rendessen bemutatkozom, hogy legalább ti tuggyátok, ki vagyok. Én nem mindig tudom. Az anyám norvég, az apámat nem ismertem, állitólag meghalt, de fekete volt mert én is eléggé az vagyok.(…) halihó, kedveseim! orvos a foglalkozásom, de nem ez a lényeg bennem. hanem akkor mi, kérdezed. a szüntelen megújulás, mondjuk.

Néhány szereplő Lipcsey Emőke legújabb regényéből, a taurus blogja című kötetből. myDream, anakonda, Orpheus, és így tovább, nicknevek, mögöttük egy-egy ember. Valamiért úgy döntenek, inkább a virtuális valóságban keresnek barátokat, inkább ott mondják el egymásnak titkaikat, álmaikat. Miért?

Könnyebb, jobb a képzeletbeli világban létezni? Az lehetsz, aki akarsz, kitalálhatsz bármit, nem hazugság, inkább csak játék, a blogírásnak nincsenek szabályai. Ennyi lenne csak, tényleg? Az világos, hogy miért könnyebb a virtuális térben játszani (hazudni). Nem nagyon kell magyarázni. Kitalálsz magadnak egy nevet, arcot, személyiséget, és kész, indul a játék. Az vagy, amit mutatsz magadból. Tiszta ügy.
A kérdés inkább az, miért könnyebb ott őszintének, nyitottnak lenni. Ilyen is van, vannak ilyen bloggerek is.

Az vagy, aminek mások látnak. Ez viszont már tényleg egy itteni mondat, valóvilágos, valamelyik nap hallottam a tévében. Ezt mondták nekem a tévéből. Meg neked is ám, mindenkinek. Főként a gyerekeknek, gondolom, ők az igazi célközönség. Az vagy, aminek mások látnak. Igen? Hűha. Akkor nem csoda, hogy mindenki (a legtöbben) a többi ember (a többség) véleménye alapján tudja csak preferálni saját magát. Így az sem csoda, hogy ezzel lassan tele lesz a hócipő, megunja a lelkem (a lélek, enyém, tiéd), fogja magát, elsunnyog, lelép, kivándorol, átszivárog, odébb áll.

Rákattan a haBlogra. Lipcsey Emőke hősei a haBlogon léteznek, nyomon követhetjük őket, „életüket”, „szerelmeiket”, „vágyaikat”, „álmaikat”, sőt, még „halálaikat” is. Mindez a virtuális térben történik, mármint a nyomon követés, azért tettem idézőjelbe az életüket, szerelmeiket és a többit. Az én blogom abból fog állni, hogy egy történetet írok meg folytatásokban. Ha tetszik a történet, írj az üzenőfalamra, mondja, illetve blogolja taurusz, a 257 éves fiú. Vagyis hát, nem tudjuk, ki ő, fiú vagy lány, öreg vagy fiatal, jó vagy rossz, fej vagy írás.

A haBlog tagjai különböző családi hátterű, műveltségű karakterek. Írhattam volna embert is a karakter helyett, de akkor idézőjelbe kéne tenni, az meg hogy néz ki? Idézőjelben ember? Ilyen van? Amit leírok, az van. A haBlogon mindenképp. Szereplői szövegelnek blogokon, chat-en, Skype-on, MSN-en, mindenhol, mi meg olvassuk. Lipcsey Emőke, az író irányítja őket, a történetet, a szereplőket ő találta ki, ő íratja velük magukat. Miközben olvasom, azon gondolkodom, mindjárt rákeresek a neten myDream-re, például, mert nem létezik, hogy ne létezzen, annyira hiteles.

Az írónő ugyanis kiegyensúlyozott pontossággal és alázattal követi hőseit, azok (beszéd-) írásmódját, az irodalmi igényességgel megírt vagy épp helyesírási hibáktól hemzsegő üzeneteket, bejegyzéseket, mintha nem is ő alkotná a regényét, hanem a karakterek. Fiúk, lányok, nevezzük most így. Párbeszédeik, blogbejegyzéseik, helyesírásuk, szövegalkotásuk alapján határozottan kirajzolódik egy-egy karakter.
Ráadásul tényleg lehet velük azonosulni, magamra ismerhetek, ha akarok, a mondatokban, valahol a tizenhét éves frusztrált képzőművészlány és a lelakott ötvenes, hullamosó asszony között. Az emberek, akik a karakterek mögött vannak, az életben, mármint itt, ebben, valószínűleg nem keresnék egymás társaságát, földrajzi, kulturális, szociális és egyéb okokból. Ott viszont igen, nagyon is.

Aggódnak egymásért, bátorítják, erősítik egymást, összevesznek, kibékülnek, szerelembe esnek, újjászületnek, meghalnak. Meztelenre vetkőznek. Féltve őrzött titkaikat megosztják egy másik nicknévvel, azzal, akit mögé képzelnek.

Miért ott, miért nem itt? Ezt a kérdést is érinti Lipcsey Emőke története. Sok más kérdést is érint, például, hogy miért akar mindenki szabad lenni. Miért érzi mindenki a szabadság hiányát? Nem feszegeti, nem fejti meg a kérdéseket, csak bölcs eleganciával megpöccinti. A többi az olvasó dolga.

Ez egy könnyed olvasmány. Egyrészről. Bloggerek szövegét olvasom, van, aki felszínes és közhelyes, megunom. Mások irodalmi pontosságú mondatokat használnak, élvezem. Van, aki hazudik. Nem hiszek neki, tehát hazudik, át is lapozom. Kettőszázhat oldal, másfél nap alatt elolvasom. Könnyű olvasni, az írónő pontosan tudja, mitől lesz izgalmas egy regény cselekménye, az egész olyan, mint egy krimi.

Másrészről viszont nehéz. A történet első oldalán például tizenháromszor szerepel a kalóz szó, vagy annak ragozott alakja, a volná-kat már meg sem számolom. Hát istenem, ez egy ilyen blog, Blackbeardé, nagyon kalóz akar lenni. (…) ha pár száz évvel ezelőtt élek, biztos kalóz lettem volna. Én biztos, hogy csak a saját szakállamra kalózkodtam volna. Ettől még a kilátásba helyezett akasztófa sem tartott volna vissza. Az életem nem számít, a másoké sem. Nem szolgáltam volna semmiféle uralkodót, a zsákmányon sem osztozkodtam volna. Most is szabad akarok lenni, akkor is szabad lettem volna. Ilyenek is vannak. Meg olyanok is, amivel engem azonnal meg lehet győzni: a rétegnyelv figyelése, irodalmi kontextusba helyezése izgalmas és fontos eszköz egy karakter felépítésében: jön a tűzmedve, megölöm. két kisebb szörny ugrik ki belőle. azokat is megölöm. aztán egy rohadt magas szörny acél nyílvesszőket lő rám. rákattintok és megtámadom karddal. Ilyen egy képzeletbeli harc, én is ilyen szörnyekkel kardozom, ha akad elég időm rá.

Van egy barátom, a zombis pólós srácról készült fotó. Néha órákig chat-elünk, ilyen rohadt magas szörnyekről, hogy hogyan lehet rajtuk úrrá lenni, meg mindenről. Áll egy hegycsúcsokkal teli vidéken, kitárt karokkal egy szikla tetején a srác, mint aki tényleg nagyon szabad. Ismerem az embert is mögötte, földhözragadt vagyok, nem beszélgetnék soha ismeretlen képekkel. Régebben kollégák voltunk, három évig.

Köszöntünk a bejáratnál, tudtuk egymás keresztnevét. Nagy cég, más-más irodában ültünk. Most meg, évekkel később, összefutottunk itt, illetve ott, a chat-en. Tegnap majdnem összevesztünk azon, hogy kinek könnyebb az élete. Mármint itt kinek könnyebb, ebben a világban, neki vagy nekem, mert amott azért elég egyszerű, mindenki egy mosolygós fotó és néhány kitervelt mondat.

De a kérdés, hogy miért a virtuális térben létezünk inkább és könnyebben, mint a valóságban, sokkal komplexebb probléma ennél. Lehet, hogy mára elmosódott a határ a hétköznapi realitás és a virtuális valóság között? - teszi fel a kérdést a Helikon Kiadó friss kötete. Olvasd el, nem mondom, hogy választ találsz, de a kérdéshez közelebb lehet kerülni. Itt is, ott is, amott is, a mi házunk előtt is.

Lipcsey Emőke: taurus bolgja, Helikon Kiadó, 2011