Talán nincs olyan generáció, amelyik Marék Veronika nélkül nőtt volna fel. A mai negyvenesek – a képeskönyvek mellett - még a Kisdobos lapjairól is ismerhetik, illetve emlékezhetnek a pszichedelikus Kockásfülű nyúlra, de az idősebbek is hallhatták a mackó történetét, akinek Gabi és Gyuri felvágta a hasát. Az „Akkor hát hol van Boribon?” szállóige lett, Kippkopp, a gesztenyegyerek kalandjai pedig egyetlen gyerekszoba könyvespolcáról sem hiányozhatnak. És hogy teljes legyen a felsorolás: ötven éve jelent meg itthon a később Japánban kultikussá vált Laci és az oroszlán.

- Különös viszony fűzi a rejtvényekhez, főleg a képrejtvényekhez, már a Kisdobosban megjelent folyóírással írt mesék is tele voltak tűzdelve jelekkel, rajzokkal. Ez honnan ered?

- Valószínűleg matematikai érdeklődésemből, és abból, hogy rettenetesen szórakoztatnak a képrejtvények, rejtélyek, labirintusok. Ahol lehet, belekerülnek a meséimbe, könyveimbe. Most is gondolkozom ilyesmin, van egy rajzsorozatom, amit elő szoktam adni, ha valahová meghívnak. Az a lényege, hogy valami rajz elindul, de nem az lesz belőle, amit gondolnak. Ezen mindig nagyon sokat nevetnek a gyerekek, a felnőttek pedig azt kérdezik, hogy hol lehet ezeket megvenni. Most jutottam el odáig, hogy meg kéne jelennie ennek a rajzsorozatnak is.
Volt régen egy Sicc című könyv, amiben rengeteg rejtvényfajta volt, az optikai csalódásoktól a képrejtvényekig. Ebben nagyon el tudtam mélyedni.



- Most jelent meg a tizedik Boribon mesekönyv, honnan jött ez a név?

- Oscar Wilde Bunbury c. darabjáról jutott eszembe, amit akkoriban hirdettek, én pedig mondogattam magamban, hogy bunburi, buribun, boribon, és egyszer csak rábukkantam erre az édes mackónévre.

- Tanult rajzolni, vagy öröklött ez a csodálatos kézügyesség?

- Gyerekkoromban, a második világháború után nem voltunk ellátva játékokkal. Rászorultunk arra, hogy papírból vagy bármiből kitaláljunk dolgokat és elkészítsük azokat. Ilyen „nagy” alkotásokra gondolok például, hogy agyagból csináltunk dobókockát, és boldogok voltunk vele. Rajzolni kicsi korom óta megállás nélkül rajzolok. Hogy honnan örököltem, nem tudom. Nagy szerelmem a bábozás is: a kezünkkel meg tudjuk eleveníteni a holt anyagot. .

- A természet szeretete, közelisége nagyon jellemző a meséire. A Kippkopp a fűben konkrétan egy kis állat- és növényhatározó. Ez egy városi vagy egy vidéki gyerek természetszeretete?

- Abszolút városi szeretet ez, és talán a szüleimtől ered, mert sokat jártunk kirándulni. A Kippkopp a fűben is úgy született, hogy kiránduláskor felmásztunk egy hegy tetejére. Ott aztán lepihentünk, és ilyenkor az ember közel került a fűhöz. Elkezdtem benne kotorászni, és láttam, hogy ez egy kis univerzum. Ami ott nyüzsög, mint élet, az egészen csodás. Gondoltam, ezt összesűrítem és elmesélem a gyerekeknek. Kippkopp úgy született meg, hogy valakinek sétálnia kellett a fű között, és rácsodálkozni arra, amit ott talál. Lehetett volna béka vagy egérke, de az nem csodálkozik, lehetett volna manócska, törpe, tündérke, ezeket nagyon tisztelem, de nem szoktam használni - és ekkor jött Kippkopp, aki nyáron is, télen is kint sétál a réten., A gyerekek logikusan gondolkoznak, és néha megkérdezik, hogy mitől kelt életre. Ez egy varázslat, amit még nem oldottam meg. Ugyanez a Kockásfülű nyúlra is érvényes.

- Ha jól tudom A Kockásfülű nyúl az egyetlen meséje, amit megfilmesítettek. Soha nem keresték meg, hogy a Boribonból vagy a Kippkoppból rajzfilm legyen?

- Annak idején a Kippkoppból készítettünk egy nagyon édes bábfilmet az Óbuda TV-ben. A papírfigurákat elegyítettük a valósággal, kristálycukorból készítettünk havat, tavat építettünk az asztalon, ott játszódott az egész. De nem került kereskedelmi forgalomba.


- Állítólag a Laci és az oroszlán Japánban döbbenetes siker. Ahogy mi japán és kínai feliratos pólóban sétálunk, ott a gyerekek Laci és az oroszlános ruhákat hordanak.

- A tolltartóm és a táskám Japánból van. Egyszer kiraktam az asztalra ezeket a holmikat, és mondtam egy operatőrnek, hogy fényképezze le, mert ez mind Japánból van. Nem akarta elhinni, hiszen magyarul voltak rajta a feliratok.
1965-ban jelent meg a Laci és az oroszlán japánul, egy csodálatos japán professzor fordította. Azóta folyamatosan adják ki, minden évben 20-30 ezer utánnyomás van, a nagypapák nemzedékétől a mai gyerekekig ezt olvassák, és rettenetesen komolyan veszik. Azt hittem, hogy ez egy fiús mese, de a nők is ugyanúgy szeretik. Olyan mély benyomást tesz rájuk, amit mi itt Magyarországon el se tudunk képzelni.
Olyan visszajelzéseket kapok, hogy: „elolvastam és utána egy óráig sírtam”, egy 45 éves férfi pedig azt mondta, hogy ez a könyv segített neki abban, hogy feldolgozza édesanyja elvesztését. Próbáltam megtudni, hogy miért, de ők se tudják megmagyarázni. Számunkra felfoghatatlan dologba talál bele a könyv mindjárt az elején: Lacit kirekesztik maguk közül a gyerekek, és ez az ő kultúrájukban rettenetes állapot. Aztán megjelenik a kis piros oroszlán - és szerintem a titok ebben rejlik. Ez egy olyan figura, amit mi itthon csak nagyon helyesnek tartunk, de ők ennél sokkal többet látnak bele. A japánok szeretete hihetetlen csoda az életemben.