Miután az első éjszaka egy héttel korábban a vidéki múzeumokban sikeresen lezajlott, Szent Iván éjre időzítették a Múzeumok Éjszakája budapesti felvonását a szervezők.

A nyár leghosszabb napján, délután négytől éjjel kettőig a főváros a kultúrára szomjazó helyiek és turisták hangyabolyává változott. A metrók zsúfolásig telve emberekkel, a földalatti megállókban élőzene, a nagyobb múzeumok előtt kígyózó sorok – bizonyítékok a rendezvény egyre növekvő népszerűségére.




Nyolcak kiállítás a Szépművészetiben este nyolckor – stílusos, ám megvalósíthatatlan. A Hősök terén leszállva a múzeum előtt kígyózó sor elérte azt a hosszúságot, amelynek végére átlagos türelemérzékkel megáldott ember nem áll be. Ezzel a hirtelen, ám kifizetődő elhatározással lemaradtunk egy Besh o droM koncertről, valamint a különlegesnek ígérkező Művészet a tavon kiállításról, de gazdagabbak lettünk egy kék karszalaggal. A felnőtt belépő 1400 Ft, ami vállalható összeg, és két kiállítással már az ára is megtérül. A kapott élmény pedig, mint tudjuk, felbecsülhetetlen.

Izzasztó, de valódi szellemi közösségben töltött földalattis utazásunk a Magyar Fotográfusok Házához vezetett. Itt többek között Molnár Zoltán Brazil Napló című kiállítását láthattuk. Ezen túl az épületet bemutató túrán megtudtuk, hogy Mai Manó, akiről a házat elnevezték, valóban ezen a kissé szokatlan néven lett anyakönyvezve; valamint, hogy az épület megbúvó természete ellenére nyolc emelettel büszkélkedhet, az aljában egy mulató volt, és a Napfény műterembe valójában sosem sütött be a nap, mert ez kedvezőtlen fényben állította volna be a hiú, de tekintélyes összeget kifizető vendégeket.

A Kortárs Művészeti Múzeum címmel büszkélkedő Lumúban Mundruczó Kornél, filmrendező tartott exkluzív tárlatvezetést. Az ígéretekhez hűen valóban egy művész szemléletén keresztül kaphattunk betekintést Moholy-Nagy pályájába. Mundruczó elsősorban a művészi sokszínűséget, a pedagógiai hatást és a kultúrtörténeti jelentőséget emelte ki a Bauhaus művészeti intézményében kiemelkedő szerepet játszó alkotó életművéből.

A belőle merített inspiráción túl a rendező a kettejük közti szubjektív viszonyt hasonló művészi céljukban is megvalósulni látta: „Mindketten tematikus és formanyelvi kísérletezésekkel élünk, amelyben a művészeti megújulás lehetőségét látjuk, miközben a befogadhatóság érdekében bizonyos szintig a klasszikus keretek között kell maradnunk.”

A Nemzeti Múzeum több attrakcióval is készült az éjszakára. Az Év Műtárgya a Liszt év alkalmából egy különleges zongora, amelyből előbb Beethoven, majd Liszt ujjai varázsoltak elő csodálatos zeneműveket. Séta egy igazi herceggel figyelemfelkeltő nevet kapott az alkalom, mikor a közönség a Pop, City, Trash kiállítás helyszínén találkozhatott a művésszel, Hubertus von Hohenlohéval. A művész nagy adag exhibicionizmusa, sőt egoizmusa mutatkozik meg a személyes fotókból álló terem koncepciójában: Hubertust láthatjuk családja körében, síbajnokként, énekesként, hercegként – mindez azonban nem kapcsolódik szervesen a többi kiállított alkotáshoz.



A tükröződő önarckép, a popkultúra minket körülvevő elemei kerülnek különös jelentés-összefüggésekbe az óriási fotómontázs tablókon. A kiállítás azonban – a művész jelenlétével – pozitív értelemben bontja meg a mű, alkotó és befogadó közötti hagyományos viszonyt. A második teremben fotót készíthetünk az alkotóval: a tükörben az ő teste jelenik meg, a mi fejünkkel abszurd kompozíciót alkotva. Ráadásul lehetőségünk adódik a fotóssal való rövid beszélgetésre is. „A fényképeim témáját nem találom ki előre, fogom a gépem, kimegyek az utcára, és a többi már alakul magától."

Azt hiszem, úgy jó, ha mindez spontán jön.” – árulja el a fotós művészi módszeréről, majd rátér a befogadókra és a kapott kritikákra: „Nagyon támogatom a hasonló kezdeményezéseket. Jó érzés látni a közönségből kiváltott reakciókat. Mindenkinek más tetszik, sok nézőpontot ismerek meg. És hogy kapok-e negatív kritikát? Csak a féltékenyektől.” A herceggel való beszélgetés után a Múzeumkertben felállított bódékban a magyar kulináris élvezeteknek is hódolhatunk – tökipompos, tócsni és kürtőskalács formájában.

A sok pozitívum után felvetődhet a kérdés, hogy mi is akkor a probléma? Az a baj, hogy nem lehetünk egy időben több helyen. Sok más mellett így maradtak ki a Petőfi Múzeum programjai (az irodalmi divatbemutató, a felolvasások), a tűzzsonglőrök a Várban, az újonnan megnyílt Rádió- és Televíziótörténeti Múzeum, a Ludwig Múzeum szabadegyetemi előadása, a Besh o droM koncert, és még sorolhatnánk a kisebb, de egyedülálló lehetőségeket is.

Az a baj, hogy nem múzeumok éjszakái, hanem Múzeumok Éjszakája van, így az események egy napra sűrűsödnek, a több napos kulturális hét helyett. Az a baj, hogy a BKV, a múzeumok és az érdeklődő emberek nem lépnek gyakrabban ilyen termékeny szövetségre. Az a baj, hogy a kétéjszakás kalandként hirdetett kezdeményezésre épülve nem születik tartós szerelem a magyar kulturális életben.