Hollandiában kőkorszaki grill-lakoma maradványait fedezték fel, melyben a pecsenye szerepét egy nőstény őstulok játszotta.
A hollandiai Tjonger-folyó völgyében talált maradványok közvetlen bizonyítékot nyújtanak a prehisztorikus vadászatra, leölésre, főzésre és lakomázásra. Az eseményre több mint 1000 évvel azelőtt került sor, hogy az első farmerek és háziasított marháik megérkeztek volna a régióba.
Bár a grillezés technikája nem sokat változott egy évezred alatt, ez a prehisztorikus lakoma az őstulok húsára fókuszált. Ezen vad eurázsiai ökör nagyobb volt, mint napjaink szarvasmarhái, és egyedi, hajlott szarvakat viselt.
Egy másik nagy különbség, hogyan nyerték ki akkor a húst. Wietske Prummel, a Groningeni Egyetem archeozoológusa szerint az állat vagy egy veremben esett csapdába és aztán bunkóval leütötték, vagy íjjal végeztek vele. Prummel és kollégája, Marcel Niekus az őstulok csontjai közelében pattintott kőeszközt talált, ennek segítségével rakta össze a történetet. Ennek alapján kiderült, hogy amint megölték a nőstény őstulkot, levágták lábát, és kiszívták a csontvelőt.
A vizsgálat szerint a vadászok lenyúzták az állatot, majd feldarabolták, a bőrt és a nagy darab húsokat félretették, hogy egy közeli településre szállítsák. A kőeszközök által hátrahagyott vágásnyomok mutatják, milyen gondosan választották le a húst a csontokról. Az égésnyomok feltárják, hogy a vadászok nyílt tűzön megfőzték a húsos bordákat és talán a kisebb részeket is. Aztán közvetlenül a helyszínen el is fogyasztották, mint „a sikeres vadászat jutalmát.”
A kőeszközt, mely talán a sok vágástól elhasználódott, hátrahagyták, és némileg deformálódott a tűz miatt. Niekus szerint az állatot megölő emberek a kései mezolitikumban – a középső kőkorszak későbbi része – éltek. Vadászó-gyűjtögetők voltak, és a vadállatok elejtése fennmaradásuk fontos részét képezte.
A kutatók azt gyanítják, hogy ezek az emberek nagyobb településeken éltek, és gyakran ellátogattak a Tjongerhez, hogy az őstulokra vadásszanak. A vaskor után a terület csak ritkásan lakott volt - valószínűleg annak köszönhetően, hogy ideiglenesen elmocsarasodott – egészen a kései középkorig.
Az őstulkok megfelelő táplálékot jelenthettek e kőkorszaki húsevő emberek számára, mivel más prehisztorikus bizonyítékok is ezen állatok vadászatára, leölésére és a belőlük történő lakomázásra utalnak. Néhány német lelőhelyen is kőeszközök mellett kerültek elő őstulok csontok. Őstulok csontokat Európa szerte számos korai településen megtaláltak.
A gímszarvas, őz, vaddisznó és jávorszarvas csontjai még elterjedtebbek, talán azért, mert az őstulok igen hatalmas, lenyűgöző állat volt, és a vadászok nem mindig voltak sikeresek. A svédországi Onnarp mezolitikumi lelőhelyen például a kutatók olyan őstulok maradványait találták meg, melyet nyilakkal terítettek le. A sebesült állat megszökött üldözői elől, majd elpusztult egy ingoványban.
Ennek ellenére az őstulok nem menekült meg a kihalástól. Prummel szerint mintegy 7500 évvel ezelőtt, az első farmerek Európába érkezésekor az élőhelyek elpusztítása miatt halt ki. „A farmerek az őstulkok élőhelyét használták településeikhez, felszántható földjeikhez és legelőikhez. Az őstulkok fokozatosan elveszítették a megfelelő élőhelyeket.”
Az utolsó őstulok 1627-ben pusztult el egy lengyel állatkertben.
Forrás: Hirado.hu
