Egy indonéz kutatás szerint a modern emberek soha nem éltek együtt a Homo erectussal, mely ellentmond az emberi evolúció korábbi elméleteinek.
A PLoS One folyóiratban közölt kutatás új betekintést enged az emberi evolúció természetébe, és más szerepet sugall a Homo erectus számára, mint korábban hitték. A kutatást a Solo River Terrace Projekt égisze alatt egy nemzetközi kutatócsapat végezte, melyet Etty Indriati és Susan Antón antropológusok vezettek.A Homo erectusról széles körben úgy hiszik, hogy közvetlen emberi ős – számos szempontból hasonlít a modern emberre, kivéve kisebb agyát és eltérő alakú koponyáját -, és az első ősünk volt, mely kivándorolt Afrikából, megközelítőleg 1,8 millió évvel ezelőtt. A Homo erectus mintegy 500 ezer éve halt ki Afrikában és Ázsia nagy részén, ám a jelek szerint Indonéziában 35 ezer – 50 ezer évvel ezelőtti időszakig fennmaradt, a Solo-folyó mellett a Ngandong lelőhelyen. Ezen kései tagjai saját fajunk, a Homo sapiens – mely mintegy 40 ezer éve érkezett Indonéziába - korai tagjaival osztozhattak a környezeten.
A két faj egyidejű létezésének fontos kihatása van azon modellekre, melyek a modern ember eredetét kutatják. Az egyik ilyen modell (Afrikán kívül) előre vetíti az ilyen átfedést. Egy másik, multirégiós modell, mely azt állítja, hogy a modern ember az Óvilág (Afrika, Ázsia, Európa) területén élő hominina populációk genetikai hozzájárulásának eredményeképpen alakult ki, nem mutat ilyet. A Homo erectus kései túlélését Indonéziában eddig az afrikai modell alátámasztására alkalmazták.
Azonban a SoRT Projekt eredményei azt mutatják, a Homo erectus ideje a régióban azelőtt véget ért, hogy a modern emberek odaérkeztek. Az elemzés azt sugallja, hogy a Homo erectus legalább 143 ezer évvel ezelőtt tűnt el, de valószínű, hogy több mint 550 ezer éve. Ez azt jelenti, hogy az emberős eltűnése jóval a Homo sapiens érkezése előtt történt. Indriati szerint valószínű, hogy a Homo erectus nem osztozott az élőhelyen a modern emberekkel.
A projekt a Ngandong és Jigar lelőhelyeken vizsgálódott, melyek a Solo-folyó 20 méteres teraszán helyezkednek el. Az üledékeket egy ősi folyó áradása alakította ki, ám jelenleg a folyó felett helyezkednek el, mivel a folyam időközben lefelé tartott. A terasz a harmincas évek óta a Homo erectus és egyéb állati fosszíliák gazdag tárháza.
1996-ban egy kutatócsapat ezen lelőhelyeken talált hominina fosszíliák korát 35 ezer – 50 ezer évesnek határozta meg. Az elemzések során olyan technikát alkalmaztak, mellyel a fogak korát állapították meg, így a helyszíneken feltárt számos állat korát is megkapták. Azonban más kutatók azt sugallták, hogy a helyszínek idősebb homininák és fiatalabb állatok elegyét tartalmazzák, mely kérdéseket vetett fel a hominina maradványok igazi korát illetően.
A SoRT csapat - mely az 1996-os csoport tagjait és kritikusaikat is felöleli – célja megismerni, a teraszon hogyan alakultak ki a lelőhelyek, illetve van-e bizonyíték az idősebb és fiatalabb maradványok elegyedésére, és milyen idősek is a helyszínek.
2004 óta a csapattagok elemzéseket végeztek az állati maradványokon, geológiai felméréseket folytattak le, árkokat ástak és régészeti ásatásokat is levezényeltek. Ezek eredményei nem nyújtottak bizonyítékot az idősebb és fiatalabb maradványok keveredésére. Minden bizonyíték azt sugallja, hogy a helyszínek csak egyetlen, rövid periódust reprezentálnak. A kutatók szerint az állati maradványokon a halál bekövetkezte utáni károsodás konzisztens, és azt sugallja, a víz csak nagyon kicsit mozdította el őket. Ez viszont valószínűtlenné teszi, hogy a nagyon idős maradványok a fiatalabbakkal keveredjenek.
Emellett az üledékekből kinyert adatok alapján a vizsgálat geoarcheológusai azt sugallják, hogy az üledékek rövid időintervallumban rakódtak le. A különböző rétegekben talált fogak a Jigar lelőhelyen mind nagyon azonosak az életkort illetően, ami alátámasztja a konklúziót, hogy nem került sor elegyedésre a geológiai időszakok folyamán.Susan Antón szerint, bármi is a lelőhelyek geológiai kora, a homininák, állatok és üledékek a két lelőhelyen mind ugyanolyan korúak.
A csapat két eltérő kormeghatározó technikát alkalmazott. A korábbi munkához hasonlóan a fosszilizálódott fogakat vizsgálták – U-soros és elektronspin-rezonanciás technika -, emellett az argon-argon kormeghatározás segítségével az üledékekben vizsgálták a vulkáni ásványokat. Mindhárom módszer különféle módokon alkalmazza a radioaktív bomlást, hogy kiértékelje a kort, mindegyik robosztus és módszertanilag értékes eredményeket nyújtott, ám a kapott korok ellentmondtak egymásnak. Az argon-argon vizsgálat igen pontos korokat nyújtott, mintegy 550 ezer évet a habköveken – nagyon könnyű, porózus vulkáni termék a két lelőhelyen. Ezzel ellentétben, az U-soros és ESR technika legidősebb eredménye mindössze 143 ezer év. A korok közötti különbség azt jelenti, hogy a rendszerek egyike valami másra utal, nem a lelőhelyek kialakulásának, és a bennük lévő fosszíliáknak korára.
Az egyik lehetőség, hogy a habkövek ténylegesen elegyedtek az idősebb kőzetekkel. A másik lehetőség, hogy az ESA és U-soros korok egy olyan eseményre utalnak, mely a lelőhelyek kialakulása után ment végbe, talán változást a talajvíz irányában, ahogy áthalad a helyeken.
Bármelyik legyen is igaz, a koreredmények a lelőhelyek maximum és minimum értékét jelzik, és ezek mindegyike idősebb, mint a legkorábbi Homo sapiens fosszíliák Indonéziában. Így a szerzők arra a következtetésre jutottak, hogy az elmélet, miszerint a Homo erectus sokáig fennmaradt Indonéziában és valószínűleg kapcsolatba került a Homo sapiensszel, nem bizonyított.
Forrás: Hirado.hu