„Az életöröm nem tabu, hanem ráadás”, olvasom a honlapon, ez a mottója idén a Dombos Fesztnek.
A szerbiai, túlnyomórészt magyarajkú falu, Kishegyes, sok éve rendezi meg kulturális találkozóját.

 

Kezdetben inkább csak zenei programsorozat volt, de már évek óta kiegészíti egy irodalmi tábor, ennek idén én is vendége voltam. Néhány tucat fiatal gyűlik ilyenkor össze, délelőtt szemináriumok, most Gaborják Ádám és Vári György vezetésével. Délutántól késő estig könyvbemutatók, színház, beszélgetések. Írók írókkal, írók olvasókkal, fiatalok, öregebbek, helyiek és vendégek, közösen az irodalomról. Mi délutánra voltunk „kiírva”. Szvoren Edina (Pertu) és Tallér Edina (A húsevő) írókkal beszélget Gaborják Ádám, vasárnap 18 óra.

Egyenesen Sopronból, a VOLT Fesztivál Irodalmi Sátrából van az indulás, kora reggel, Kupa Julcsi, aki bevállalta a hosszú utat, levezet Kishegyesig, amúgy is érdekli ez a fesztivál, emígy meg nekem segít időben odaérni. Budapestnél csatlakozik hozzánk Szvoren Edina, bemutatkozunk, szia, én ez, én meg az. Bemelegítő témaként természetesen előkerül a keresztnevünk, Edina, Edus, Edike. Becézgethetem a nevemet egész úton akkor is, ha máshoz szólok, nekem ez tetszik. Juli jól vezet, én dönthetem el, milyen zenét hallgatunk a kocsiban, finom a kávé egy benzinkútnál, Edina nekem adja a sütijét, nyár van, fesztivál van, el is döntöm magamban, legyen ez egy ilyen kirándulás. Legyen tele találkozási pontokkal, emberekkel, akikkel valami majd összeköt. Nem érdekel a megosztottság.

A röszkei határátkelőnél több mint másfél órás veszteglés, millió autó, idegesen cigarettázó sofőrök, bokorba pisilő asszonyok, ez például pont olyan, mint régen. A kilencvenes évek elején ugyanilyen tumultus volt itt, cigaretta-, szesz- és benzicsempészek hosszú sora két ország között. Fegyveres őrök vigyáztak a rendre. Most nyaralásból jövet-menet, munkából kifelé vagy befelé igyekvők várnak a sorukra. Gyerekek integetnek az előttünk álló autóból, a mellettünk levőből meg jó zene szól, három fiatal srác, szerintem nyaralni mennek. Julcsi szerint fura, hogy „itt még van határ”. Most már személyigazolvánnyal is átengednek, válaszolom, az is valami, nem?

Ismerős a túloldali vidék. Gyerekkoromban egy kisvárosban éltem, a szerb határtól nem messze. Néha átugrottunk Szabadkára, a piacra, ott olcsóbb volt a sportcipő meg az aranygyűrű, és lehetett banánt kapni nyáron is. Szép város Szabadka, most nincs időnk megnézni, késésben vagyunk a majd’ kétórás veszteglés miatt, Topolyáig meg sem állunk, ott is csak azért, mert úgy érzem, eltévedtünk. Két tűzoltó megvigasztal, jó helyen vagyunk, jó az irány, egyenesen előre, tíz kilométer és ott is leszünk Kishegyesen. Húsz percet késünk, de Virág Gábor a program főszervezője megnyugtat, pont időben érkeztünk, kis csúszás belefér. Az iskolaudvar tele, épp véget ért egy beszélgetés, ismerős arcok, bár nem ismerek szinte senkit. Olvastam már tőlük ezt-azt. Szeretem az olyan szakmákat, ahol nem kell folyton ismerkedni meg barátkozni ahhoz, hogy tudjunk egymásról. Gaborják Ádám, a beszélgetésünk moderátora sokat tud rólunk. Alaposan felkészült Szvorenből és Tallérból, később kiderül. Mielőtt elkezdődne a beszélgetés, a háttérben még megy néhány poén a két író azonos keresztnevéről, hogy a moderátor vajon miképp fog megszólítani bennünket, de nekem nem tetszik az a vicc, hogy majd a könyvcímek alapján. Én kábé annyira vagyok húsevő, amennyire a másik Edina pertu, ez pont a közös bennünk, nem pedig különbség.

Szép ez az iskola. Az épület falán színes rajzok, a büfé körül kiállítás, a színpaddal szemben érdeklődő közönség, azon gondolkodom, vajon hogyan kéne nem unalmasnak lenni, ha már ilyen sokan itt vannak. Ádám felváltva kérdezget, válaszolunk, ki hogyan ír, mikor kezdte, min dolgozik épp, mit tart fontosnak, hogyan közelít, távolít, meg ilyenek. Szóba kerül, hogy író vagy írónő, ez mindig szóba kerül, ha nő van a porondon. Egy korábbi interjúban például megkérdezte tőlem egy férfi, hogy miért kell egy nőnek a regény? El is határoztam, ha legközelebb ilyesmit kérdeznek tőlem, azt válaszolom: bakfitty.

Utánunk Mikola Gyöngyi beszélget Aaron Blumm-mal (Virág Gábor) és Orcsik Rolanddal. Érzékeny, felkészült kérdező, érdekes, izgalmas alkotók, jó szövegek. Aaron Blumm regényéből, Orcsik legújabb verseskötetéből olvas fel. Valahogy szóba kerül a kánon. Ez is mindig szóba kerül, ha írók vannak a porondon. Így vagyunk beprogramozva, van valami zsigeri kényszer: alkossunk csoportokat, osztódjunk, te ide, én oda. A következő beszélgetésbe csak bele-belehallgatok, megosztott a figyelmem, nem tudok dönteni, itt a szerb próza helyzetéről folyik egy nagyon érdekes beszéd, amott meg egy régi barát, színész, a Szent Genéziusz KlultúrKommandó tagja, ölelgetjük egymást, tizenöt éve nem találkoztunk. Kiderül, ők is fellépnek ma. Egy szerb szerző magyar nyelvű darabjának ősbemutatója Szerbiában, egy főként magyarok lakta vidéken, milyen vicces már, nem? Nem, inkább klassz ez így, szerintem. A család-téma után szó esik a színházról, a magyar színházakról, hogy mi a helyzet, hol ki az igazgató, ki lesz, ki volt, kit rúgtak ki, mennyi munkanélküli színész, szar minden. Aztán kiderül, hogy mégsem annyira, mert ő például, a régi barátom, jól van, és én is, szereti a színházát, és én is, ráadásul van most ez a Szent Genéziusz KultúrKommandó, néhányan összeálltak és ez lett belőle, egy önálló kis társulat, járják az országot, bemutatók itt is, ott is. Az előadásuk után, valamikor éjjel tizenegy felé kiürül az iskolaudvar, pedig valakitől meg kéne kérdezni, merre van pontosan az a legendás löszfallal körülvett völgy, ahol a zenei programok zajlanak, most épp Lajkó Félix és zenekara muzsikál. Elindulunk egy vidám, négyfős, fiatal társaság után Julcsival, biztos odamennek, kövessük őket. Föld illat, fű, fa, víz, tücsök-bogár, mindent érezni, hallani, amit otthon, Pesten nem. Csend van.

Nagy a zsivaj, helyi fiatalok mindenhol, az út szélén, házak előtt, mindenki vidám, nyár van, fesztivál van, satöbbi. Fütyürésznek utánunk a srácok. Az egyik kissrác lekiscsajoz, kábé a fiam lehetne. Azt mondja, nézd már a kiscsaj bakancsát, olyan színű, mint a strandpapucsom. Juli kiröhög, én meg elkezdek papolni, hogy lám-lám, mindig lehet találni valamit, ami két emberben közös.
A löszfal, a völgy tényleg gyönyörű, középen hatalmas tűz, körben árusok, mogyoró, cukorka, kürtöskalács, ékszerek, pattogatott kukorica, pjeskavica. Kis csoportokban emberek beszélgetnek, iszogatnak, vidámkodnak. Valahova csatlakozni kéne, de túl sötét van, nem látunk ismerőst, ők sem vesznek észre, csepereg az eső is, menjünk aludni. Julcsi kijelenti, ez olyan szép hely, hogy jövő héten meglátogatja a szlovákiai rokonait. Abban a kis faluban is van egy pompás patak, egész nap bringázni fog az unokatesójával meg napozni a fűben.

 

Hajnal ötkor felébredek, kukorékolás, brekegés és kuvik. Eszembe jut, hogy élni jó, vagy lehet, hogy álmodom. Elfelejtettem milyen egy kuvik, az első dolgom lesz otthon, hogy megnézem a neten. Délelőtt még egy-egy török kávé, aztán indulás haza, Lénárd Anna és Nemes Z. Márió is velünk jön, így leszünk öten a kis renaultban, nem túl nagy a hely, összeér a vállunk, olyanok vagyunk, mint egy ötszemélyes együttes, koncert után, hazafelé. Két hete nem láttam a gyerekeimet, minden kanyarnál eszembe jut egy sztori róluk, mesélem a többieknek, lehet, hogy unják. Az ötéves lányom múltkor zenekart alapított. Sonti és a farkasok. Azt hittem, bevesz a csapatba, kérdeztem, én mi leszek, dobos vagy gitáros? Egyik sem, válaszolta, ez csak az övé, egyszemélyes zenekar, az a jó benne, hogy egymás után, mindig te következel.