Lucian Freud 88 éves korában, londoni lakásában hunyt el szerda este.
Willian Acquawella, a művész festményeinek kereskedője szerint Freudot rövid betegség után érte a halál.
A festőt a barátairól, közeli ismerőseiről készített portréi tették ismertté, amelyekkel újfajta ízt hozott a figuratív művészetbe, és amelyek hamar a londoni művészeti élet egyik központi figurájává tették a második világháborút követő években. A portrésorozat modelljeit kivétel nélkül meztelenül festette meg a művész, aki a hagyományos európai festészet technikáit az emberi sebezhetőség kendőzetlen bemutatásának rendelte alá.
Az ötvenes évektől merevebb, mozgalmasabb ecsetvonásokkal dolgozott, amelytől más hangulatot, nyersességet kaptak képei. Az általa ábrázolt arcok fáradtak, kiábrándultak, kábultak.
William Feaver kritikus szerint, aki 2002-ben retrospektív tárlatot rendezett Freudnak, a festő szívesen feszegette a határokat és ment el egészen a végletekig, szeretett olyan messzire jutni, hogy az zavaróvá váljon.
Lucian Michael Freud 1922-ben, december 8-án született Berlinben, gyerekkorát a Tiergarten közelében töltötte egy jómódú környéken. Apja, Ernst L. Freud Sigmund Freud legfiatalabb fia volt, építészként dolgozott, és igen jól házasodott – Lucie Brascht, egy faipari birodalom örökösnőjét vette el.
1933-ban, Hitler hatalomra kerülése után a család Londonba költözött, ahol Lucian, bár jó iskolákba íratták, nem mutatott túl nagy érdeklődést az oktatás iránt. Jobban érdekelték a lovak, egy időben zsoké szeretett volna lenni.
1938-ban kirúgták a dorset-i Bryanstonból, ám egy homokkőből készült lovas szobrának köszönhetően felvételt nyert egy művészeti iskolába, ahonnan az East Anglian School of Drawing and Painting-be került, Cedris Morris festő kezei alá. Bár igaz, hogy az iskola akkor égett porig, amíg Freud oda járt, ám a történet azon része, hogy a tüzet ő okozta volna egy rosszul eloltott cigarettával, már nem tűnik valószínűnek.
A második világháború alatt abban a reményben jelentkezett a tengerészethez, hogy eljuthat New Yorkba, ám ezen vágya akkor nem teljesült.
A háború után a régi értelemben vett bohémok életét élte – műtermeit koszos környékeken rendezte be, mindkét házassága válással végződött, és számtalan gyereke született egyéb kalandokból is.
Korai munkáit a német új objektivisták, mint Georg Grosz és Otto Dix ihlették, de Albrecht Dürer és a flamand Mans Memlich hatása is érződött a képein. Tett egy kirándulást a szürrealizmus felé is, ám később elutasította az irányzatot. „Nem tudnék semmi olyat lefesteni, ami nincs ott előttem”, mondta. „Értelmetlen hazugság lenne.”
Erőteljes képei megosztották a kritikusokat és a közönséget, az Egyesült Államokban évtizedekig nem volt divat foglalkozni vele. Ez csak 1987-ben dőlt meg, amikor a washingtoni Hirshhorn Museum tárlatot rendezett a műveiből, ami után az amerikai közönség is rákapott. A Metropolitan 1993-ben retrospektív kiállításon mutatta be a munkáit.
Forrás: New York Times
