Rozi nyáron Balatonon nyaral, mint sok másik kislány, és persze sokkal vakmerőbb dolgokat szeretne a barátnőjével csinálni, mint amit a szülei megengednek. Ha szeretnétek tudni, hogy mit, olvassatok tovább!
- Igazi vitorlás idő! – gondolta Rozi vidáman, igaz, nekik nincs vitorlás hajójuk, viszont van jó nagy matracuk, amire akár négyen is felférnek. - Juli! Juli, gyere, ezt nézd meg!
Juli Rozi osztálytársa, aki pont itt nyaral, illetve nem pont, mert két faluval arrébb, de most átjöhetett pár napra, hogy ne legyen olyan szööööörnyű unalmas itt apáékkal a Balatonon. Juli kipattant az ágyból, és az ablakhoz futott. De ő nem látszott olyan lelkesnek.
- Most akkor ez egész nap így fog fújni? - kérdezte fancsali képpel.
- Kivisszük a matracot! - kiáltotta lelkesen Rozi.
- Dehogy viszitek! - ezt már apa mondta reggelizés közben. - Ekkora szélben nem lehet matracot kivinni.
- De miért?
- Mert befúj benneteket a Balaton közepére, akkor aztán nézhetünk.
- De nem fog befújni! - fogadkozott Juli.
- Apa, lécci! - próbálkozott Rozi, de Apa hajthatatlannak látszott, és Anya is egyetértett vele, ami végképp reménytelenné tette az ügyet.
- Mindjárt lemegyünk, csak elintézek néhány telefont - mondta Apa, és visszakapcsolta a mobilját. Ez annyit jelentett, hogy az a mindjárt legalább egy óra, és addigra már annyira késő lesz, hogy Anya nem fogja engedni a fürdést az UV miatt.
- Nem megyünk a déli napra, gyerekek, majd 4 után - mondta Anya föl sem pillantva a mosogatásból.
- 4 után?! Az nem lehet! És addig itt fogunk punnyadni az árnyékben? - méltatlankodott Rozi, majd a barátnőjéhez fordult - Juli! Te is arra gondolsz, amire én?
Naná, hogy Juli is arra gondolt. Öt perc múlva már a ház mögött lopakodtak, hónuk alatt a nagy, kék matraccal. Kinyitották a kertkaput. Apa még mindig telefonált, Anya pedig Rozi öccsét hajkurászta egy doboz naptejjel és egy pelenkával a kezében. Dani ugyanis ma úgy döntött, hogy soha többé nem tűr meg a testén semmilyen ruhadarabot, és további életét pucéran és szabadon óhajtja eltölteni. Ez pont kapóra jött most Roziéknak, akik feltűnés nélkül surrantak ki a hátsó kapun. Egyenesen a nádasba értek.
Egy kis ösvény vezetett le a stégig. Nem volt könnyű dolguk a nagy, kék matraccal, mert a sás eléggé benőtte az ösvényt, és egyébként is csak libasorban lehetett haladni. A matrac hol beleakadt egy bokor kiálló ágába, hol meg keresztbefordult, ha valamelyik lány éppen fogást váltott rajta, szóval ez most jóval macerásabb volt, mint mikor valami felnőttre bízták a teherhordó rabszolga szerepét. De azért előbb-utóbb mégis csak levergődtek a stéghez. A törülközőket felrakták a korlátra, kibújtak a papucsokból, és a nagy, kék matracot ünnepélyesen vízre bocsátották. Aztán hasra feküdtek rajta, a lábukat belelógatták a vízbe, és pocsolni kezdtek. Egyszerűbb lett volna, ha tolják, de akkor egyből derékig bele kellett volna menni a vízbe. Ez így kicsit lassabb, de kényelmesebb. Tegnap is bekallóztak vele egész a külső horgászstégig, ami egy tábla tanúsága szerint valami Izébizé Károly, dombóvári lakos tulajdona. Csakhogy tegnap nem volt ekkora szél. És ekkora hullámzás. Most akárhogy pocsoltak is a lábukkal, a hullám mindig visszadobta őket a stég lépcsőjéhez.
- Ez így nem fog menni - állapította meg Rozi. - Valamelyikünknek le kell szállni, és tolni a matracot!
- Aha, szerintem is - helyeselt Juli. - Tolsz?
- Miért éppen én?
Ebből aztán komoly vita kerekedett, ami közben észre sem vették, hogy a szél befújta őket a nádasba. Nem volt mit tenni, mind a kettőjüknek le kellett szállni a matracról. A víz alatti nádtorzsák rettentően szúrták a lábukat, másodpercenként kiáltott fel valamelyik, hogy íííí vagy ááá, meg hogy „segítség, pióca”, de végül sikerült kivonszolni a matracot a nyílt vízre.
Abban a pillanatban, mikor kiértek a nádas takarásából, a szél alákapott a matracnak, felemelte az elejét, és majdnem rájuk borította.
- Ugorj rá! Gyorsan! - kiáltott Rozi, és rávetette magát a matracra.
Julcsi ugrott is volna, de egy hullám abban a pillanatban teljesen beterítette, és néhány méterrel arrébb sodorta. Mikor prüszkölve feljött a víz alól, azt látta, hogy Rozi a megbokrosodott matracon lovagol, és megpróbálja újra a vízre nyomni. De egy újabb szélroham belekapott a matracba, és a másik végét is a levegőbe emelte. Rozi úgy lebegett a matracon, mint Aladdin a repülő szőnyegen.
- Juliiiii! - visított Rozi.
- Roziiii! - visított vissza Juli.
- Csinálj valamit! - kiabált Rozi, de Juli nem sok mindent csinálhatott azon kívül, hogy fejhangon tovább visítson: Roziiiii! Ugorj!!!
A szél közben egyre magasabbra emelte a matracot, és Rozinak tényleg ugrania kellett volna. De már túl magasan volt. Hallotta, hogy ha túl magasról ugrik valaki a vízbe, az olyan, mintha betonra esne.
- Na nem, akkor inkább maradok matrac-lovas! - gondolta Rozi, és óvatosan lenézett.
Időközben ugyanis Julinak furcsán lemélyült a hangja, és vagy két oktávról lejjebbről kiabálta már, hogy „Roziiiii”.
- Ja nem, ez Apa ! - pillantott meg Rozi egy rohanó férfialakot, amint lábait a sekély víz fölé emelve, furcsa indiánszökdelésekkel pattogott Juli felé.
A matrac közben nekikoccant egy bárányfelhőnek, és Rozinak kapaszkodnia kellett, hogy le ne pottyanjon. Most már a felhőrétegek fölött lebegett, és egyre-egyre feljebb repítette a szél.
Rozi egy különös repülő alkalmatosságra lett figyelmes. Nem repülőgép volt, mert az alakja inkább egy nagy tányérra hasonlított, és nem húzott csíkot, hanem komótosan lebegett a világűr peremén.
- Ez vagy UFÓ vagy műhold! - gondolta Rozi.
A műholdakról Anyától hallott, amikor éjszakánként a kertbe kifeküdtek hullócsillagra vadászni. Az nyert, aki több hullócsillagot látott, és egyszer némi vita támadt, amikor Rozi hullócsillagnak nézett egy ilyen fényes valamit, amiről kiderült, hogy igazából műhold. A műhold is csak éjszaka látszik, mint a csillagok, csak sokkal erősebb a fénye, és egyenletesen halad az égbolton, viszont sokkal lassabban, mint egy hullócsillag. Az ilyen műholdon keresztül közvetítik a foci VB-t Afrikából, és a mobilhívások is ezen át mennek.
- A mobilhívások! Ha elkapnám, tudnék rajta telefonálni Anyának! - derült fel Rozi, és a lábával kallózni kezdett. Ha a módszer működik a vízben, miért ne működne a levegőben?
És tényleg, a matrac már nem csak felfelé haladt, hanem oldalazva elindult a lebegő tányér felé. Elindult, csakhogy nem eléggé. Rozi akárhogy kapálódzott a lábával, a matrac csak nagyon lassan közeledett a műholdhoz, miközben aggasztó tempóban emelkedett. Amikor egyvonalba értek, Rozi kinyújtott a kezét, de esélye sem volt, hogy elérje a hatalmas tányért. Nem volt más választása, ugrania kellett. És ugrott. Hatalmas csattanással landolt a műhold közepén. Ezzel megvolnánk. Na jó, de hogyan tovább? Rozi körülnézett, de a tányér üres volt. Ha a feje fölé nézett, akkor a nagy, kék matracot látta, amint tovább lebegett a virágűr felé. Ha meg a lába alá nézett…
- Jaj, de fura! - kiáltott fel Rozi. - Egy hármas.
És tényleg, egy hármas számon állt. Ha kicsit arrébb sétált, megpillantott egy hatost, aztán egy kilencest. A kilencesről oldalt lépett. Egy nyolcas.
- Ez egy érintőképernyős billentyű-izé! - kiáltott fel boldogan. - Ezen fel tudom hívni anyát!
És szökdécselni kezdett az égi mobiltelefon számlapján. Először a nullára ugrott, aztán a hatosra, és így tovább, letárcsázta Anya számát. De Anya természetesen foglalt volt.
- Biztos éppen a rendőrséggel beszél, vagy az űrhajós központtal, hogy azonnal küldjenek értem egy mentőosztagot – gondolta Rozi. – Nem baj, akkor hívom Apát.
De Apa nem volt kapcsolható. Ami mégis csak furcsa, hogy kikapcsolja a telefonját, amikor ilyen vészhelyzet van.
- Na nem baj, majd hívom később anyát. Addig legalább tévézek. Most legalább annyit tévézek, amennyit akarok! - gondolta elvetemülten, és keresni kezdte a kapcsolót.
Meg is talált egy nagy ON feliratú gombot. Megnyomta. A tányérról eltűntek a számok, és egy képernyővé változott, amin német nyelvű hírek mentek. Rozi tovább kapcsolt: biliárd. Még tovább: show műsor. Még tovább: ez hihetetlen! A képernyőn a saját balatoni kertjüket látta, rajta a kis faházzal, mellette a fűzfa és az asztal, aminél Anyáék éppen vacsoráztak.
- Ilyen nyugodtan vacsoráznak NÉLKÜLEM?! - döbbent meg Rozi, és tovább vizsgálta a képet.
Anya éppen Dani szájába tömött egy adag tonhalas tésztát, Apa pedig ásványvizet töltött mindenkinek. Juli készségesen tartotta oda a poharát.
- De hát az az én poharam! - kiáltott fel Rozi döbbenten.
Dani mondott valamit, nyilván valami olyan épületes dolgot, hogy „pukidoki” vagy „kakikuki”, amin mindenki nevetett.
- Milyen jól elvannak nélkülem! Milyen JÓL elvannak nélkülem!
Rozi ököllel ütni kezdte a képet. Bumm! Bumm! BUMM! A képernyő felrepedt, aztán ezernyi darabra hasadt. Bum, Bumm, BUMM! A műhold tányérja hangos csattanással két darabra tört. Bumm, bumm, BUMM. Rozi kinyitotta a szemét.
Az ágyban feküdt a balatoni faház emeletén. Mellette Juli szuszogott édesdeden. A vízözön előtti ventilátor kitartóan zúgott-búgott és pörgette ormótlan lapátkerekeit. Bumm, bumm, BUMM. És a szél csapkodta a spalettákat…
2011. június 23., Balatonmáriafürdő-alsó, Sirály utca vége
Forrás: Pozsonyi Pagony
