Pomázi Adéllal valódi és irodalmi cigányságról, valódi és irodalmi sorsokról beszélgettünk, és természetesen arról, hogyan született meg ez a regény és hogyan érzi magát frissen íróvá lett íróként.
Szerettem volna egy irodalmi ősanyát, akire hasonlíthatok, próbáltam gyökereket kitalálni magamnak, mert úgy alakult az életem, hogy nekem nincsenek. Amikor az ember nem tudja, hogy honnét jött, akkor sokkal nehezebb tudni, hogy hová tart. Valójában a saját utamat keresgéltem, amikor úgy döntöttem, hogy nekem volt egy cigány szépanyám.
Szép volt, izgalmas volt, és sorra meghódította az egész akkori magyar irodalmi és politikai élet férfi szereplőit. Nekem ez bejött, és nem csak a felszín, hanem a sérülései is: az árvasága, a hányatott sorsa, az örökös védelemkeresése, és az örökös lázadása azok ellen, akik próbálták megvédeni. Weöres Sándor zseni volt, és szerintem jobban ismerte a nőket, mint mi magunkat. A Psychében mindez különösen megragadó számomra.
Ezek szerint épp válaszúton jártál, amikor elkezdtél írni. Mi volt az az élethelyzet, amikor belekezdtél a regénybe?
Végtelenül mázlista voltam, kirúgtak a munkahelyemről, és annyi végkielégítést kaptam, hogy egy évig nem kellett dolgoznom. Úgy gondoltam, most vagy soha. Korábban nem írtam, de kedvem volt megpróbálni, mert tele voltam mondatokkal. Ahogy elkezdtem írni, egyre több mondat lett, fokozatosan berántott magába, és egy idő után már nem csináltam, hanem a szöveg írta önmagát. Nyilván ráépítettem az életemnek azokat az apró eseményeit, amiket nincs kedvem elfelejteni, olyan momentumokat, amikre szívesen emlékszem. Örökké félek az elmúlástól, attól, hogy elfelejtenek. Azt is, hogy itt voltam a földön.
Amikor olvastam a regényt, az íróját egy tapasztalt, érett nőnek képzeltem, aki tele van rengeteg felgyűlt történettel, nagyon sok embert ismer, és most mindezt kiírja magából.
A regény két főszereplőjét is valós emberekből gyúrtam össze, persze a személyiségüket némi vággyal elkeverve. Őket és sokminden mást a regényben azért kellett papírra vetnem, hogy ki tudjam söpörni őket magamból, hogy legyen hely bennem a továbblépéshez.
Azt hiszem egyre több hely van. Illetve, maga a könyv megírása egy meditációs párbeszéd is volt Istennel, önmagammal. Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy a regényírás a legjobb dolog, amit egyedül lehet csinálni. Szenvedés is, de csodálatos, mélységes élvezet, egy felsőbbrendű másállapot.
És egy ilyen kiürülés után hogy lehet íróként továbblépni?
Jó kérdés. Ha íróként nem tudok továbblépni, akkor semmi értelme sincs a folytatásnak, mert ugyanezt a regényt fogom pepitában reprodukálni. Nekem ma már nem tetszik ez a könyv, a mai eszemmel nem így írnám meg. Nem szeretnék több olyan regényt írni, aminek egy-két főszereplője van. Ha írok, akkor legalább öt főszereplő életét és kapcsolatait szeretném nyomon követni.
Amikor megjelent a regény, beharangozta a kiadód, hogy a Holnap hétfő egy trilógia első kötete. Ezek szerint mégsem lesz belőle trilógia?
Lehet, hogy lesz! Gondolkodom a következő regényen, jegyzetelek. Már van egy könyvre való ötletem, de az a vezérmotívumom nincs meg, vagy az a szerkezet, ami mentén el tudnám kezdeni írni a következő részt. Könyvet írni elvonultság és remeteség. Akkor aztán tényleg nem fogok senkivel sem találkozni hónapokon át.
Ezek szerint ezt a könyvet is teljes remeteségben írtad. Mennyi ideig tartott ez az elvonulás?
Kétszer három hónap alatt írtam meg. Ültem a lakásomban, nagyon meghíztam, mert csak ettem és írtam.
A regény fő szála két ember szerelmi kapcsolata, de közben nagyon súlyos, parázs vitát kiváltó társadalmi kérdéseket is feszeget, mint cigányság, az örökbefogadás, abortusz stb.
Próbáltam egy olyan figurát megírni, aki a mai világban, a mai társadalom számára elfogadhatatlan, egyrészt mert cigány, másrészt a legdurvább dolgot tette, amit nő tehet, megszülte és eldobta a gyerekét. Az volt a kérdésem, hogy lehet ezek után ezt a nőt szeretni. Biztos, hogy szívtelen? Szerettem volna írni egy olyan figurát, akiről nem lehet eldönteni, hogy bűnös vagy áldozat. Szerettem volna, ha az olvasó meg akarja vetni, de nem tudja. Szerettem volna, ha az olvasó ítélkezik a sorsa felett.
Egy botrányos figurát akartam írni, provokálni akartam. Nem tudom, hogy sikerült-e, nem tudom, hogy az, aki elolvassa, a társadalmi lényt látja-e benne, aki egy laza társadalmi életet él a pesti Szex és New York vonalán, vagy pedig azt a vívódó lelket, akinek egy olyan nehéz sors jutott, ami irányítja az életét. Éppen, hogy megszületett, már félig kész volt a sorsa. De van ilyen? Hol vannak azok a pontok, a váltók, amikor eldönthetjük, hogy merre megyünk tovább? És ha rosszul döntünk, vissza lehet jönni? A bűn és bűnhődés is érdekelt. Mi van azzal, aki gyenge, aki bűnt követ el, de megbánja. Van megbocsátás, van újabb esély? Mit kell, mit lehet tenni érte?
Említetted a Szex és New Yorkot, ami motivikus szinten erőteljesen jelen van a regényben. Nagyon sok ilyen típusú könyv létezik, és a roma integrációról is rengeteget beszélnek mostanában. A regényedben ez a kettő nagyon egészségesen keveredik egymással.
Szociológusként nekem az a bajom a cigányság társadalmi kezelésével, hogy nem tudjuk, mert nem férünk hozzá, hogy ezek az emberek archaikusan milyen sorsokat hoznak magukkal. Nem tudjuk, honnan jöttek, mit hurcolnak magukban. Az lenne az integráció első lépése, hogy ők értsék magukat, utána tudnánk mi érteni őket. Én úgy látom, hogy a cigányok alapvetően áldozatai annak a helyzetnek, amibe születtek.
Amikor bűnöket követnek el, amikor gyilkosságok történek, akkor is áldozatok, rendkívül kellemetlen áldozatok. Én is cigány származású vagyok, de három éves koromban örökbe fogadtak. Ezt nem tudtam 16 éves koromig, ezért van az, hogy semmit sem tudok a gyökereimről. Ez is rendesen benne volt a könyvben, a kérdéseimben, az útkeresésben. De nem én vagyok a jó arra, hogy feltárjam a cigányság archaikus lélekállapotait, mert én csak egy irodalmi cigány vagyok. Szinte szégyellem, hogy mennyi hátsó szándékom volt azzal, hogy írtam egy könyvet.
Szégyen, hogy ez nekem mennyi mindenre jó volt.