Mit keres két szolnoki újságíró a strasbourgi Európai Parlamentben? Hát természetesen hírek, információk után kajtat.
Délelőtt tíz óra volt, és az Európai Parlament 736 képviselőjéből ötvenhatan üldögéltek bent a hatalmas strasbourgi ülésteremben. A többiek a dolguk után jártak, vagy az irodáikból figyelték az események zárt láncú tévéközvetítését. A karzat ellenben csaknem teljesen megtelt vendégekkel: többnyire francia iskolásokkal, messzebbről jött turistákkal, nyugdíjasokkal és kíváncsi újságírókkal.
Az Európai Parlament köztudottan kétlaki életet él: három hetet a belga fővárosban töltenek a képviselők és a „kiszolgálók”, egyet pedig plenáris ülésezéssel, Strasbourgban. Ez a kétlakiság szinte mindenen meglátszik a hatalmas, két részből álló épületegyüttesben is. Legjobban talán a parlamenti büfék és éttermek árain. Segítőkész kísérőnk, Benedek Attila, rögtön ki is számolja: Strasbourgban nyolc euróért lehet megkávézni, üdítőt inni és elmajszolni egy brióst, míg odaát Brüsszelben ugyanez háromból is kijön.
Délben, az „üzemi étkezdében”, megettünk egy menüt: a roston csirkemell, a rizs és saláta, valamint az ásványvíz éppen kijött egy tízesből — kétezer-hatszáz forintból. Látszik: az üzemeltetőnek itt egy hét alatt kell kitermelnie a nyilvánvalóan vaskos bérleti díjat, míg odébb, a belga kollégájának, háromszor annyi idő alatt.
Attiláról hamar kiderült: földink. Bár maga már pestinek született, az apja Túrkevéről, anyja Martfűről került a fővárosba, még a hatvanas évek végén.
— Hét éve dolgozom kint — mesélte kávézás közben a 41 éves közgazdász, a parlament legnagyobb kávézójában, a szokott nyüzsgésben. — Előtte otthon, az Európai Bizottság, az Unió kormánya budapesti tájékoztatási irodájában dolgoztam, kilencvenhéttől. Pályázat révén kerültem oda, huszonhárom éves friss diplomásként. Szerencsém volt, mert csak négyen jelentkeztünk az akkor kiírt három helyre, míg egy évvel később már kétszázan pályáztak egy hasonló kiírásra. Ennyit változott akkortájt a világ néhány hónap alatt.
Attila élete akkor fordult nagyot, amikor — 2003-ban — „megszólította” Gurmai Zita EU-parlamenti magyar megfigyelő, hogy legyen a munkatársa. A főnökét 2004-ben képviselővé választották, s így Attila egy év után hosszabb távra is berendezkedhetett Brüsszelben, illetve Strasbourgban.
— Brüsszel feltétlenül jelentős előrelépés volt számomra. Nem akarok politikussá válni, ám az uniós rendszerben szándékozom maradni. Egy fiatal számára ugyanis nagyon jó ugródeszka a brüsszeli munka, és az első időben még jó bulinak, izgalmas kihívásnak is bizonyul. Később persze, amikor már családot alapít az ember, akkor teherré válhat az otthontól való távollét. Nekem két gyerekem van, és most érett meg a váltás gondolata: lehet, hogy hamarosan a család is utánam költözik...
Ha sok idő nem is jutott a város történelmi nevezetességeinek megismerésére, egy politikusoktól „ellopott” délutánt és estét mégis a hangulatos, sokszínű Strasbourgban bolyongva tölthettünk. A „La Petit France”, a világörökségi listára felkerült óváros becsavargása, a gótikus stílusban épült katedrális tornyának megmászása után jólesett a korsó hideg sör a katedrális előtti téren.
Kisvártatva, teljesen váratlanul, anyanyelvünkön szólt felénk a kérdés:
— Ugye maguk magyarul beszélnek? Ugye magyarok...? — állt meg az asztalunknál egy hibátlan magyarsággal, de franciás akcentussal beszélő, középkorú hölgy. — Hajnalka Pongracz, azaz Pongrácz Hajnalka vagyok — mutatkozott be. — A szüleim ötvenhatban vándoroltak ki Franciaországba, és én már itt születtem Strasbourgban, ötvenhét nyarán. A szüleim, illetve a nagyszüleim tanítottak meg magyarul, de sajnos csak nagyon ritkán van lehetőség az anyanyelvem gyakorlására.
Közel egy órát beszélgettünk. Hajnalkából dőlt a mondanivaló, láthatóan élvezte a magyar szót. Ha kiejtésén nem érződött volna, hogy ritkán gyakorolhat, tán el sem hisszük, hogy soha nem élt itthon. Nyelvtanilag hibátlanul, bőséges szókinccsel formálta gondolatait. Elhittük neki: nemcsak a génjeiben, de érzelmeiben is magyar.
Forrás: szoljon.hu
