A tűz felcsapott, de a füst nagyobb volt, mint a láng.
A TRANSITion című előadás, mely a Sziget fesztivál teljes időtartama alatt naponta futott, még az utolsó alkalommal is megtöltötte a „Nagy Utcaszínház” nevű területet. Ez nem nagy meglepetés, hiszen a programfüzetben elsődlegesen a lángokat és az egyéb pirotechnikai elemeket emelték ki a darab ajánlásakor. Ez fontos, hiszen a produkciót a tűz vitte el a hátán.
Sajnos a német színészek által egyébként szinte tökéletes angolsággal előadott darabot a ’80-as évek „Zs” kategóriás, VSH filmjeihez hasonlóan egyetlen ember kommentálta magyarul, teljesen monoton hangon. A produkció volumenéhez viszonyítva igazán nem került volna sokba, hogy a pár megszólaló szereplőnek tisztességes magyar hangot adjanak. A német, szöveggel is rendelkező színészek igen jól teljesítettek, de játékukat agyonütötte a monoton magyar narrálás.
A darab, mely az ismertető szerint az emberiség létezésének nagy kérdéseit feszegeti egyébként kísértetiesen emlékeztet Madách Imre: Az ember tragédiája utolsó két-három jelenetének összefoglalójára. Ez persze nem baj, a libanoni származású, ámbátor Franciaországban nevelkedett, és azóta Kanadában élő író, Wajdi Mouawad eredeti műve talán kevésbé hajaz a világhírűvé vált magyar drámai költeményre.
Ha az irodalmi eredetiséget meg is kérdőjelezhetjük, a látványt biztosan nem. A nézők közötti színpad folyamatosan változik, a fekete pólós díszítők udvariasan törnek utat a tömegben, miközben az nem is tudja, hogy éppen a beszélő, vagy a lángoló oszlop felé fordítsa fejét.
A kb. 40 percesre sikerült performance legkevesebb részét a szöveges periódusok alkotják, de van még ének – a hangosítás miatt nem sikerült kideríteni, hogy milyen nyelven – és igazán látványos akrobatikus elemek is. Az előadás utolsó tíz-tizenöt perce inkább emlékeztet egy 30.000-es város szilveszteri tűzijátékára, mint színházra. Az biztos, hogy Magyarországon kevés színházi intézmény engedhetné meg magának, hogy hasonló pirotechnikai elemekkel tarkított produkciót tűzzön műsorára.
A közönség extázisban tört ki, mint ahogy mindig a tűzijáték miatt, nem tudni, hányan örültek a látványelemeknek és hányan a művészeti értéknek, de ha a kettőt külön kellene értékelni, akkor a színpadkép csillagos ötös, a játék pedig egy jószívű kettes lenne.
Azt pedig, hogy a 3,5-ből négyes, avagy hármas lesz-e, már a többi nézőre bízom.
