Idén az AlkalMáté Trupp Mészáros Mátét sorsolta ki, így az ő élettörténete elevenedett meg egy régi hangárban.A telt ház előtt játszott darabban Máté Gábor 2003-ban végzett osztálya vett részt.

theater.hu fotó - Ilovszky Béla

Hogy kezdődött ez az egész ?

2003-ban végeztünk A Színművészeti Egyetemen és az első nyáron gyűltünk össze először. Három nyáron át csináltunk mindenféle darabokat, majd egyszer a Gábornak eszébe jutott, hogy mi lenne, ha egymás életét játszanánk el sorshúzással. Ezzel az ötlettel 14 évre előre megvan a program, csak ki kell húzni az éppen aktuális főszereplőt.

Miért csináljátok?

Szerettünk együtt dolgozni, de szétszéledtünk, és hiányzik néha a főiskolás munka. Határidők vannak, és néha azt éreztük, hogy ja, ez nem olyan, mint a főiskolán volt? Ezektől a daraboktól várjuk, hogy ha találkozunk évente két hétre, együtt dolgozhatunk és élvezhetjük egymás agyát, ötleteit, hogy ki hogyan játszik. Persze egyre nehezebb, ahogy telnek az évek. Lehet, hogy vannak, akik eltávolodtak egymástól, és egyre nagyobb erőszakot kell tenni, hogy összerántsuk a bandát. Mi egy mesterséges közösség voltunk, akiket felvettek és összetettek egy osztályba. Most már nem biztos, hogy mindig választanánk egymást. Van egy mesterséges érzés az elején, de amikor már ott vagyunk, az jó.

Régen még mindenki kiköltözött, de most már kijárunk Pestről. Lett egy másik életünk, nem akarunk elszakadni a kutyánktól vagy a párunktól, vagy már csak a saját ágyunkban szeretünk aludni, egyre kevésbé bírjuk a piát, és sokan vegák lettek közben. Írt is Gábor (Máté Gábor, a rendező - a szerk.) egy e-mailt, hogy gondolkodjunk el azon, hogy az utolsó előadás után mindenki szétspriccelt, holott régen még az utolsó előadás után még elmentünk együtt enni egyet. Az utóbbi két-három évben már nem búcsúztatjuk el szépen egymást. Van ennek egy lelki oldala is, hiszen majdnem tíz éve végeztünk, mégis ott állunk szinte hiánytalanul, tizenhárman a tizennégyből (Száraz Dénes hiányzott). Újból osztállyá váltunk ezekre az estére.




Örültél, amikor megtudtad, hogy te leszel a következő „áldozat”?

Ezt így nem mondanám, de annyira nem voltam kétségbeesve, mint Péter Kata volt vasárnap (ő lesz jövőre a főszereplő). Azt azért nem mondanám, hogy felhőtlen öröm, vagy egyértelmű jóérzés járt át. Picit jellemző a szakmámra, hogy egyfelől csodálatos dolog színt játszani, vagy belebújni más bőrébe, hogy ki lehetnék, másrészt meg egy folyamatos kínszenvedés, hogy állandóan fel kell tépni dolgokat, amiket elfelejtenél. Ez az évem azzal telt, hogy átgondoltam az életem. Végig kellett gondolnom, hogy mi az, amiről hangsúlyosan szeretnék beszélni, milyen sztorikat meséljek az osztálytársaimnak. Másrészt volt bennem egy félelem, hogy ők mit gondolnak rólam, mi jut eszükbe, és hogy lehet ebből drámai jelenetet csinálni. Ez a kíváncsi félelem járt át, hogy ők mire emlékeznek, nekik mi a fontos belőlem, mert lehet, hogy nekik nem az volt fontos ami nekem..

Nekem ez pszichodrámának tűnt, főleg az a rész, melyben Zsuzsa és Patrícia „kibeszél”.

Számítottam rá, hogy lesz egy jelenet, melyben Zsuzsa (Járó Zsuzsa)és Patrícia( Kovács Patrícia) beszélgetni fognak, és amiben nem lesz drámai felépítmény vagy teátrális megoldás, csak szöveg. Önmagában hallani nem esett rosszul, ez az ő véleményük, amit maximálisan tiszteletben kell tartanom. Ha nagyon nem értek vele egyet, akkor azért nem zavar, mert aki ismer, az tudja milyen vagyok, aki meg nem annak úgyis mindegy. Ha meg egyet kell értenem vele - és többnyire egyet is értettem - akkor meg azért nem kell idegeskednem, mert én is tudom, hogy ez van. Én ilyen vagyok. Ezt gondolják rólam, akik jól ismernek engem.

A szüleiddel való viszony megjelentetése is keménynek tűnt. Hogy mertél ebbe belemenni?




Kicsit úgy éreztem magam, mint Halmet, aki ír egy jelenetet, hogy megnézhesse Claudiussal, és kibújjon a szög a zsákból. Nem mindent sikerült beletenni, amit szerettünk volna, meg nem is akartuk, hogy Családi kört adjunk itt elő, amit Ranschburg Jenő elemez.

De miután kiderült, hogy én vagyok a soros, rögtön az jutott eszembe, hogy én szeretném azt megmutatni, mit jelent az, hogy elváltak a szüleim, és hogy ez milyen nyomot hagyott bennem.

Volt egy eset, amikor a húgommal egy társulatban játszottunk még Egerben, és a helyi lap csinált velünk egy interjút. Azt is megkérdezték, hogy egy színész testvérpárnak milyen a karácsony? Mi azt gondoltuk, hogy családunkon belül mindenkinek nyilvánvaló, hogy azért volt egy időszak, amikor a karácsonyok a szorongást és a félelmeket jelentették, és nem a várt ünnepet. Azt éreztük, hogy nincs együtt a család, apám nem is rejtette véka alá az érzéséit. Édesanyánk, ahogy olvasta ezt az interjút, kiborult. Mi akkor nagyon meglepődtünk, hogy miért, mit gondolt, boldog gyerekkorban nőttünk fel?

Én értem, hogy neki jobb volt úgy az élete, hogy azzal a férfival nem akart együtt lenni, de nem lehet amellett elmenni, hogy ennek a döntésnek volt egy hatása. Ezért lett egy karácsonyi jelenet a lépcsőházban. Nyilván nem volt célom bántani a szüleimet, ráadásul apámmal ebben az időszakban megromlott a viszonyom, amit a mai napig nem tisztáztunk. Nincs igazán normális apa-fia felnőtt viszonyunk, talán most ez rendeződik. Nagyon jól reagált rá, kétszer is látta, és nagyon sokat nevetett, és nagyon meg is rendült.

Beszéltetek azóta?

Még nem, mert nem volt idő rá. De biztos, hogy fogunk, legalábbis nagyon remélem. A lényeg, hogy nem bántani akartam őket, de szerettem volna magamból is kiadni, hogy miattuk is vagyok olyan amilyen, persze ők nem rossz szándékkal csinálták, amit csináltak. De nekem meg ahhoz, hogy rendbe tegyem magam, ki kell mondanom, hogy őmiattuk változott valami. Attól, hogy ők nem szerették egymást, vagy attól, hogy főleg apám nem tudott jól reagálni a válásra. Ráadásul lassan abban a korban vagyok, hogy el kéne indítanom egy családot.

Van egy gyönyörű barátnőm öt éve, nemsokára el kéne vennem és gyerekeket nemzeni. Ilyenkor előjön, hogy én vajon hogy tudok majd egy családot összetartani. Hogy ne váljak el, amikor a gyerekem tíz éves lesz, hogy ne csak vasárnap és ne telefonon hívjam. Ezek miatt éreztem úgy, hogy ezekről beszélni kell. Féltem, hogy a szüleim mit szólnak hozzá, bár éreztem, hogy ez azért nem olyan durva. Korábban éltek a fejemben olyanabb verziók is, ami után rossz lett volna nekik. Volt bennem egy rossz érzés, hogy ez vajon milyen lesz nekik.

Adott ez valamiféle feloldozást?

Nem tudom igazán megfogalmazni, de igen különös érzés volt, miközben nagyon jó is. Még nem tudom, hogy elmulasztottam-e valamit. Még az is lehet, hogy gyávaságból valamik nem voltak benne, ezt nem tudom. Lehet, hogy azért, mert túl sok dolog volt benne a szüleimről, nem derült ki, hogy a válástól függetlenül is mennyire rémes ember tudok lenni.

Az jólesett, hogy akár az osztálytársaim előtt, akár a jelenetek során egyértelművé vált, hogy a szüleim válása hagyott bennem egy nyomot. Nem érdemes görcsölni, és nem kell kutatni, hogy mitől vagyok olyan, amilyen, mert emiatt. Ez abban segíthet, hogy ha közelebb kerülök ahhoz, hogy gyerekem legyen, akkor tudatosítom magamban, hogy nem feltétlenül kell megismételnem, amit a szüleim csináltak.

Mennyire volt a te döntésed, hogy mennyire engeded be a többieket az életedbe?

Alapvetően a többiek élményét, főleg a főiskolai sztorikat, aztán a színházi problémákat mutattunk be a korábbi években. Mire én jöttem, már kicsit untuk ezeket a sztorikat. Hogy mekkora bulik voltak, ki kibe volt szerelmes, ettől ki tört össze. Erre jöttem én, és elkezdtem mesélni valamit, amiről ők nem tudtak semmit.

Valahogy rácuppantak, megérezték, hogy nem baj, ha ebben az előadásban több szó van a színészet előtti énemről. Főleg, hogy több szülő is van már a társulatban. Mindenkiben feljött ez, és mindenki ráismert valamire, és ráfeszült művészileg. Elkezdtek próbálni, néha odahívtak, esetleg egy-egy mondatban segítettem. Bár nincs sok idő figurákat megformálni, ennek ellenére Fenyő Iván kétszer is szenzációsan játszotta az apámat .

Miért volt mindenkin fürdőköpeny a darabban?

Egyrészt egy fekete-sárga csíkos fürdőköpenyben próbáltam Egerben, sőt volt egy időszak, amikor bementem, és automatikusan felvettem. Annyi időt töltöttünk ott, hogy időnként csak enni mentünk ki, és elkezdtem próbaruhának használni. Aztán egy idő után rájöttem, hogy ez be is határol, mert annyira erős, hogy Gábornak nem jut eszébe rólam semmi. Ott álltam fürdőköpenyben a harmadik szerepemben, és egyszer leparancsolta rólam, teljes joggal. De egy időben valahogy mindenki számára nagyon természetes volt, hogy én csíkos fürdőköpenyben mászkálok a színpadon. Ez jól nézett ki, és mivel mind a jelmezre, mind a díszletre ilyenkor elég kevés pénz van, és nyilván nagyon merészet nem álmodhatott a díszlettervező sem.

A díszlet gyakorlatilag csak autókból áll. Ennek mi az oka?

Ez már szinte a védjegyünk. Az első darabunk színhelye egy nyitott hely volt, és autóval érkeztünk a színpadra, mert az jól nézett ki. Valahogy a másodiknál is így alakult, és egyszer csak így maradt. Tavaly egy busszal érkezett az osztály. Kocsi mindig van, nálam pedig több jelentőséggel is bír. Egyrészt van egy törlesztőrészletes rész, ami miatt fontos, meg valahogy a nyolcvanas évek kifejeződése is a régi Ladák és Wartburgok megjelentetése.

Nem érezted kínosnak, hogy gyűjtést szerveztek a számodra?

Jó ötletnek gondoltam, főleg mert tényleg létrejött, bár az tény, hogy meglepődtünk az első előadáson, hogy alig tudott továbbmenni a következő jelenet. Jeleket kellett kidolgozni, hogy mire induljanak. Nem gondoltuk, hogy ennyien elkezdenek adni. Azt hittük, ez egy vicc lesz, kicsit kalapoznak, a nézők mosolyognak, beledobnak egy zsebkendőt és kész. Ehelyett leállt az előadás, mindenki elkezdte telepakolni fémpénzekkel a kalapokat. Négy előadás alatt 116.000 Ft gyűlt össze, nagyrészt fémpénzből. Valaki egyébként betett egy szép ezüst fülbevalót, más buszjegyet, és volt, aki adott egy ötezrest. Ez egy szép pillanat volt, meg persze játék a valósággal. De kínosnak nem éreztem.

Egy darabig híres lettél egy reklám által. Hozott neked ez a szerep bármit?

Pénzt. Mást nem nagyon.

Ezentúl?

Semmit. Örülök, hogy nem kerültem be az emberek agyába. Nincs azzal bajom, hogy reklámokba szerepelek, de van egy egészséges határ. Az, hogy Gigor Attila rendezte, fontos volt, és legalább egy napot dolgozhattam vele.

Én a színházat szeretem. Ott van Fenyő Iván, aki filmszínész akar lenni, de most ez Magyarországon nem fog menni. Ehhez külföldre kell menni. Én viszont színházi színész akarok lenni. A túl sok reklám hosszútávon rossz hatással tud lenni. Vagyis nem feltétlenül a reklám, hanem a médiaszereplés. A sorozatoktól is félek. Ez nem jelenti azt, hogy ne játszanék valamikor, vagy lenézem azokat, akik ezekben szerepelnek, csak az nem biztos, hogy jó, ha úgy emlékeznek az emberre, hogy ő a nem tudom milyen klinika orvosa. Eközben pénzt szeretnék keresni, mert elmúltam 35, és idegesít, hogy szegény vagyok.