A török író 1966-ban született Kahramanmaras Andirin nevű településen. Jogi diplomát 1989-ben szerzett Isztambulban. Több török gyermekirodalmi díj kitüntetettje. A Csengő-bongó meseutca meséiben a hétköznapi, megszokott világ szövetét valamilyen abszurd fordulat szakítja szét, hogy rávilágítson olyan fontos dolgokra, amelyeket el szoktunk felejteni.

A Nap elfáradt az örökös felkeléstől és örökös lenyugvástól.

„Mi lenne, ha aludnék egyet?” – gondolta. Az égen nem volt hely az alvásra, de a Földön csak található egy alkalmatos zug. Meg is kérdezte a tengert: „Bocsánat, annyira elfáradtam… Ha nem alhatom egy kicsit, elpusztulok a kimerültségtől. Alhatom rajtad?”

A tenger ránézett a megfáradt Napra, és így válaszolt:

„Szeretném, ha a színemen aludnál, ám Te annyira, de annyira forró vagy, hogy ha rám feküdnél, kiszáradnék. Ha kiszáradok, mi lesz a halakkal? Mind elpusztulnának.”

A Nap belátta, hogy nem aludhat a tengeren. Továbbállt. Kis idő múlva egy nagy esőfelhővel találkozott. Na, ez azután kellemes ágy lenne! Az esőfelhő megállt és megkérdezte: „Mit óhajtasz?”

A Nap válaszolt: „Elfáradtam, aludnék. Egy kis időre lennél az ágyam?”Az esőfelhő ezt mondta: „Szívesen, de épp megyek, hogy egy szárazságtól szenvedő országot megöntözzek esőimmel. Az ottaniak már sok-sok hete várnak. Ha rám fekszel, az esőcseppek elpárolognak. És az emberek! Kérlek, ne haragudj, nekik nagy szükségük van az esőre. Mennem kell.”

Az esőfelhőnek igaza volt.

A Nap innen is továbbállt. Egyre jobban elfáradt, és már nagyon aludni akart. Egy kertben meglátott egy kisgyermeket, aki a fák alatt ült. A gyermek egyenként tépdeste a pipacs szirmait, és sorolta: „szeret, nem szeret, szeret, nem szeret.”

„Hé, figyelj csak!” – mondta a Nap.

A gyermek felkapta fejét a pipacsról, arcát a Nap felé fordította, és szemét hunyorgatva kérdezte: „Nekem szóltál?”

„Igen, nagyon fáradt vagyok, aludni akarok. Tudsz egy helyet, ahol elalhatnék?” – kérdezte a Nap.

A gyermek boldogan tapsikált: „Jaj, persze hogy van, gyere csak!” – mondta, és széttárta a karját. A kert bámult, a hangyák bámultak, a diófa bámult, a cseresznyefa bámult, az akácfa bámult, a fecskék bámultak, a pipacs is bámult, amikor a Nap gyengéden a gyermek karjaiba ereszkedett. A gyermek azonban egyáltalán nem volt meglepve. „Hogy elfáradtál!” – mondta. Majd, hogy elalhasson, a Napot a szívére fektette.A Nap valóban olyan fáradt volt, hogy a fiú szívén rögtön édes álomba merült. A gyermek pedig folytatta a pipacslevelek tépkedését: „Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret…”

Ha néhanapján az égen nem látjuk a Napot, nem szabad aggódnunk. Biztosan elfáradt, és az egyetlen helyre ment, ahol alhat: abba a kicsi szívbe.

Csincsü

Csincsü az égen ragyogó milliónyi csillag egyike volt. Hosszú évek óta mozdulatlanul állt, és mint minden csillag, reggelre kelve elaludt, estére pedig felébredt, hogy nézegesse a világot.

Csincsünek az égen öt barátja volt. Nagyon szerették egymást, és esténként ágyukból kikászálódva rögtön összegyűltek, hogy nézzék a világot és mesékkel szórakoztassák egymást. Így teltek-múltak az éjszakák…

Egyik este a hat csillag ismét összegyűlt. Furcsa módon egy mese sem jutott eszükbe. Egymásra pillantva azon gondolkoztak, mit is tegyenek. Egyszer csak Csincsü tekintete a Földre vetődött. Ahogy figyelmesen nézte, az egyik utcán egy őr mendegélt. Megmutatta a barátainak. Azután így szólt: „figyeljetek, mindjárt visszajövök”, és sebesen a Föld felé szállt.

A többi öt csillag izgatottan figyelte, ahogy Csincsü a Föld felé repült. Eddig egyikük sem szállt le oda. Bolond ez a Csincsü. Kíváncsian figyelték, mi fog történni.

Ami Csincsüt illeti, gyorsan leszállt az őr utcájába, lekapta az őr fejéről a sapkát, és egy szempillantás alatt visszatért a barátaihoz.

Az őr nem értette, mi történt. Csak az tűnt fel neki, hogy nincs a fején sapka. Őr volt, sapka nem volt.

Csincsü és öt barátja a nevetéstől fetrengtek az égbolton…

A következő éjszaka a hat csillag ismét összegyűlt, hogy nézegessék a Földet. Ahogy lenéztek, látták, hogy ugyanaz az őr nyugodtan sétálgat ugyanabban az utcában. Az őr egy új sapkát vett magának.Csincsü, mintha elvarázsolták volna, nem tudta levenni

szemét az őr sapkájáról. Végül nem bírta tovább, maga mellé vett egy másik csillagot is, újra a Föld felé siklott…

Kis idő múlva visszatértek kezükben az őr új sapkájával és sípjával.

Az őr most sem vette észre a csillagokat. Amikor a sípja és a sapkája hirtelen eltűnt, rémület fogta el és elkezdett kiabálni: „A sapkám, a sípom, a sapkám, a sípom!” Az őr kiabálására az utcában egy-két ház ablaka kinyílt. Néhány álmos ember megnézte az őrt és azt mondta:

„Micsoda őr, még a saját sapkáját sem tudja megvédeni. Ez már nevetséges!”, majd becsukták ablakukat és újra aludni tértek. Csincsü és az öt csillag roppant élvezték a dolgot.

Tizennégy nap telt el.Addigra az összes csillag mester-sapkavadász lett. Estére kelve leszálltak a Földre, és vagy egy őr sapkájával, vagy egy őr sípjával a kezükben tértek vissza. Volt éjszaka, hogy három-négyszáz őrsapkát csentek el, ilyenkor boldogsággal ragyogták be az eget, az ég ünneppé változott.

A földön levő őrök összezavarodtak, ráadásul senki sem hitte el nekik, hogy ellopták a sapkájukat.



A harmincnyolcadik éjszaka a csillagok megszámolták az elcsent sapkákat és sípokat, hatezerkétszáznégy őrsapka és nyolcszázhetvenhárom őrsíp volt náluk.

„Na, ennyi mulatság elég – mondta Csincsü. – Milyen régóta nem meséltünk

már egymásnak mesét.” Azon az éjszakán Csincsü reggelig tartó mesét mesélt a barátainak…

Vannak éjszakák, amikor az égbolton hullócsillag látszik. Legtöbbünk azt mondja: „lehullott egy csillag”. Pedig ez a csillag Csincsü barátainak egyike, aki lekapta egy őr sapkáját és menekül sebesen.

Forrás: Pozsonyi Pagony