Zomborácz Virág Utóélet című nagyjátékfilm-forgatókönyve idén Cannes-ban elnyerte az EU MEDIA Tehetség díját. A fiatal forgatókönyvíró az álmokból születő filmekről, Kőbányáról és a szörnyű dolgokról mesélt nekünk.

Miért pont a film? Ha jól tudom, több mindennel foglalkozol.

Alapvetően forgatókönyvírással foglalkozom. Ez az érdeklődés messzire, a gyerekkoromig nyúlik vissza. Persze ez vicces és esetleges, mert akartam lótenyésztő is lenni, meg apáca, de az első „forgatókönyvet” alsó tagozatosként írtam. Nagyon mókás, az a címe, hogy Téli mese, német gyermekfilm. Nem tudom, hogy miért német. Valószínűleg a tévéújság inspirált. Az öcsémmel és az unokatestvéreimmel közösen is írtunk forgatókönyveket, adaptáltunk regényeket – ilyeneket játszottunk. De elsősorban azért akartunk regényeket írni, hogy a kiadásból befolyt összegen vehessünk egy lovat. Sajnos soha egyik regényt vagy forgatókönyvet sem fejeztük be.
Kőbányai vagyok, a Szent László Gimnázium pedig ott van a kerületben, így annak idején kézenfekvő volt, hogy oda jelentkezzek. Tömegkommunikáció szakra jártam, és elsőben fotózással kezdtünk. Az nagyon izgalmas volt – filmre fényképeztünk, saját kezűleg hívtuk elő a képeket, és akkor azt gondoltam, hogy engem a fotózás érdekel a legjobban. Amikor másodiktól elkezdtünk kis video-etűdöket csinálni, akkor pedig arra gondoltam, hogy engem a filmezés érdekel a legjobban, de mindezt úgy, hogy igaziból semmit nem tudtam róla. Az osztályban nem voltak kijelölt vágók meg operatőrök, úgy alakult éppen a stáb, ahogy, tehát én is csináltam mindent. Ezért nem kristályosodott ki még a gimnázium végére sem, hogy pontosan mivel szeretnék foglalkozni – a filmezésen belül. Amikor jelentkeztem a Filmművészeti Egyetemre, akkor éppen forgatókönyvíró szak indult. Lényegében így lettem forgatókönyvíró. Nyilván öt év egy forgatókönyvíró osztályban kialakította a forgatókönyvíró-identitásomat: azt gondolom, hogy forgatókönyvíró vagyok. Hogy leszek-e rendező valaha, majd eldől.



A Filmművészeti Egyetem után elkezdted a MoME-t is.

Igen, diploma után kihagytam egy évet, és utána jelentkeztem a MoME doktori képzésére, multimédia szakra. A DLA képzés lényege, hogy ott a tanuló jelöli ki magának, hogy mivel szeretne foglalkozni. Ehhez keres egy mestert, az egyetem megfelelő hátteret nyújt, oktatókat, különböző lehetőségeket biztosít, de alapvetően mindenkinek magának kell meghatároznia azt, hogy mivel és milyen módon szeretne foglalkozni – és mindenkinek magának kell kikaparnia a gesztenyét.

És mi a te utad?

Hát, egyelőre a halogatás. Rögtön az első félév után halasztottam: ennek egyrészt anyagi okai voltak, másrészt meg akkor kaptam egy munkát, és nagyon elfoglalt lettem. Pedig a DLA annyira nem időigényes, mert heti egy napról van szó, de akkor úgy gondoltam, hogy inkább halasztok, és gondolkodom még a mestermunkámon. A mostani állás szerint a DLA mestermunkám egy városi legendákon alapuló,virtuális nyitott regény lesz. Hiperhivatkozásokon keresztül lehet majd követni a nem lineáris cselekményt, te határozod meg, hogy merre mész, hogy melyik szereplővel barangolod be a budapesti kerületeket.

Kőbánya ebben hogy fog helyet kapni?

Hát, az az igazság, hogy nem vagyok lokálpatrióta, bár nyilván kötődök Kőbányához. Csak ez egy kicsit tudathasadásos állapot, olyasvalamihez kötődni, ami igaziból nem jó. (Jobb lenne valami jó helyhez kötődni.) De ott töltöttem a legtöbb időt. Akkor megyek haza, ha a szüleim házába megyek – és az történetesen Kőbányán van. Egyébként legjobban a belvárost szeretem, mégis azt gondolom, hogy nem feltétlenül az a legérdekesebb, ami itt van a belvárosban. Szerintem Csepel is nagyon izgalmas, vagy Újpest, amivel csak most ismerkedem. Újpest nagyon egzotikus.

Szerinted ma egy fiatal alkotónak milyen lehetőségei vannak? Meg fogsz tudni élni a munkádból?

Pillanatnyilag meg tudok élni ebből, de ezt lekopogom, mert egy elég folyamatos egzisztenciális szorongás ez a pálya, főleg most. Amikor diplomáztunk, akkor kezdődött a gazdasági világválság, egy évre rá meg gyakorlatilag megszűnt a filmgyártás az országban. Nekem szerencsém volt, hogy a tévénél el tudtam helyezkedni. Azt csinálom, amit szeretek, abból élek, amihez értek, de azt tudom, hogy ez bármikor változhat. Nem egy életbiztosítás.

A cannes-i díj, amit az Utóélet forgatókönyve kapott, hozott bármilyen változást ebben?

Nem csak a forgatókönyv kapta azt a díjat, hanem az egész pályázat, gyártási tervvel és mindennel, cakli-pakli – ezt pedig a KMH Film állította össze, Pusztai Ferenc producer és Nagy Zoltán gyártásvezető. Abban reménykedünk, hogy a díj után ezt a forgatókönyvet nem lehet félresöpörni azzal, hogy nem érdemes a megfilmesítésre.

Kapott előtte ilyen kritikákat?

Úgy értem, hogy most nagyobb esélyt látok arra, hogy finanszírozzák. Egyébként nem mondom, hogy mindenki szerette ezt a forgatókönyvet, mert kaptam negatív kritikákat is – de inkább itthon. Sok külföldi workshopon jártam, és ott azért általában nagyon szerették. A cannes-i díj a történet univerzalitását méltatta – miközben szerintem az egész nagyon magyar.

Honnan jött a forgatókönyv alapötlete?

Azokból a rossz dolgokból, amik velem történtek… Illetve egy álom volt az, ami beindította az egészet. Elég régóta dolgozom már ezen, mert ez a diploma-forgatókönyvem.

Mióta?

Körülbelül 2008 óta, akkor született meg az ötlet, és időbe telt, amíg a sztori elnyerte a végleges formáját. Az alaptörténet az, hogy meghal az apa, és visszatér kísértetként. Ez a személyes része. Az egész munkát azzal kellett kezdenem, hogy minél jobban eltávolítsam magamtól a történetet, hogy ne önéletrajzi filmet írjak, hanem, igenis, fikciót.

És ez sikerült?

Szerintem igen.

Minden ötleted ilyen lassan érik meg?

Nem írtam még másik nagyjátékfilmet, úgyhogy nem tudom. Egyébként ez az idő relatív – fél éve nem nyúltam hozzá az Utóélethez, pedig még szeretnék. A munkafolyamat során volt, hogy hetekig, hónapokig nem írtam. Amikor pedig volt időm (meg inspirációm), akkor leültem, és egy hétig, kettőig, mást sem csináltam, csak írtam.

Mi lesz a további sorsa?

Most egy pilotot szeretnénk forgatni, amit az EU MEDIA finanszíroz. Az előkészítési pályázatán nyertük rá a pénzt – castingra, helyszínkeresésre, pilotra, ilyenekre lehet költeni, gyártásra nem. Pesten és Pest környékén fogjuk forgatni, de ez magára a nagyjátékfilmre már nem lesz igaz, mert az Utóélet egy vidéken játszódó történet. Már elkezdtünk tárgyalni a Pécsi Regionális Filmalappal.

Szerinted hogyan fogadja a magyar közönség a hazai filmeket?

A magyar filmnek a magyar emberek szemében nincs túl nagy renoméja. Szerintem lehetne ezen változtatni, és ebben óriási a felelőssége a médiának – konkrétan a kereskedelmi tévékre gondolok. Nem hiszek abban, hogy hosszútávon fenntartható, hogy úgy csinálunk filmeket, hogy azokat nem nézik meg az emberek. Nyilván van egy csomó rossz film, amire én is azt mondom, hogy ezt nem szívesen nézem, de közben egyrészt értékes, másrészt szórakoztató filmek sikkadnak el a rossz renomé és a reklámozatlanság miatt.

Mennyiben határozza meg azt, amit csinálsz, hogy ide születtél?

Biztos, hogy teljesen. Nem gondolkodtam még ezen, de az ember nyilván a tapasztalataiból építkezik. A család is elég meghatározó. Általában arra figyelek, hogyan befolyásolja az embert a legszűkebb környezete, a közeg, amiben van. Mindenkire az hat, amiben él. Így nyilván hat rám Kőbánya is.

Félsz attól, hogy félreértik a munkáid?

Igyekszem nem félreérthető lenni.... Inkább attól félek, hogy nem tetszik, amit csinálok. Én tényleg szórakoztatni szeretnék, bár lehet, hogy ez nem ennyire egyértelmű. Az a tapasztalatom a hétköznapokból, hogy valahogy abszurd módon a legtöbb dolog nem működik, rossz, kisszerű – ezen lehet bosszankodni, de nevetni is. Sírva mulatni rajta.

Te ezt akarod megragadni?

Lényegében igen, ezt a magyaros életérzést – bár nem ennyire sarkosan. Az Utóélet nem egy társadalomkritikai munka, de a hangulata ez a „jaj, de szörnyű dolog az élet, hála istennek”.