Kicsit nehezen mozdul a satu, látszik ritkábban használja mostanában. Persze nincs is rá szükség, a szobában a polcon és a szekrényben rendben sorakoznak a kész hegedűk és brácsák: előbbiből tucatnyi, a mélyhegedűből éppen egy pár.
Pedig korábban vitték, ha nem is mint a cukrot, de nincs zuga az országnak, ahol ne játszana valaki Bendi-féle hegedűn. Sőt, a mester hangszeréből még a hajdani NDK-ba is jutott, a Balaton partjára családegyesítő pirulásra érkező keletnémetek közül sokan látogattak el anno a szennai skanzenbe, s szúrták ki a zselici falu főutcáján az egyik házon a táblát: Bendi Géza hegedűkészítő és -javító. S egy berlini, hallei vagy lipcsei zenetanárnő örömmel vitte magával a nagy márkákhoz képest olcsó, mégis tartós, s ami fontosabb, gyönyörű hangú hegedűket.
– Nem kértem sokat értük, éppen, hogy kijött az alapanyag ára – magyarázta a kilencvenedik esztendejét taposó hegedűkészítő. Aki sokáig csak nyűtte a hangszereket – negyvennyolc évig zenélt, a második világháború előtt már prímásként húzta egy szennai bandában –, s csak nyugdíjasként kezdte gyártani is őket. A szolgáltató szövetkezetnél dolgozott Kaposváron, s bár a háború előtt Pesten a Stenbergnél tanulta ki a szakma alapjait, tudását Roják műbútorasztalosnál tökéletesítette Kaposváron. Előbbihez szerencsével került, cipészként szeretett volna elhelyezkedni a fővárosban, ám nem kapott munkát, s amikor a Rákóczi úton bámulta a kirakatokat, éppen kijött a Stenberg zeneboltból egy ember, s megkérdezte, lenne-e kedve kifutóként náluk dolgozni. Elfogadta az állást, s közben kitanulta a hangszerkészítést, ám a mestervizsgára már nem volt érkezése, ugyanis elvitték katonának, a világégés után pedig cipészekre nagyobb szükség volt, mint hegedűkészítőkre...
– Lassan három évtizede, hogy nyugdíjba mentem – folytatja Bendi Géza –, s eszembe jutott, kipróbálom, mire emlékszem még. Az első hangszeremet négyezer forintért adtam el Veszprémbe, aztán sokáig, míg volt piacom, négy-öt hetente elkészültem eggyel.
Persze ez csak maga a munka, az előkészítés ugyanis sokkal hamarabb megkezdődött. A faanyagot, egészen pontosan a jávort-juhart legalább négy évig kellett szárítani – erdészektől, favágóktól szerezte be a megfelelő fát –, csak utána vált megmunkálhatóvá. Ezután igazán pepecs munka vette kezdetét, hajlítani, vágni, összerakni, ragasztani, szétszedni, csiszolni kellett az alkatrészeket, s bizony nem egyszer előfordult, hogy a szinte teljesen kész hangszerről derült ki, nem túl szépen szól. Ilyenkor a mester persze szétkapta, alakított, formált, csiszolt rajta. S persze kopogtatta.
Nyugdíjasként kezdte el gyártani a hegedűket Nyugdíjasként kezdte el gyártani a hegedűket
– A hátát a legnehezebb kifaragni-gyalulni – állította a mester –, úgy három milliméter vastag a közepén, másfél a szélén. Kopogtatni kell, a hangja megmondja, jól ki lett-e munkálva. A nyakat, azazhogy a csigát pedig úgy faragom ki, általában lucból. Illetve faragtam, hiszen mostanában már nem készítettem újakat, látják, a táblát is bevettem a házfalról.
Sokan már nem is tudják, hogy a megye utolsó hegedűkészítője Szennában lakik, igaz, akadt néhány fanatikus, aki szerette volna ellesni a mesterfogásokat.
– Öreg vagyok már tanárnak – legyintett Bendi Géza –, meg aztán ezt több évig kell tanulni, s sem erőm, sem türelmem egész nap a műhelyben állni, így majd magammal viszem a tudományom a sírba. Már zenélni is ritkábban szoktam – teszi hozzá, aztán, talán automatikusan mégis az egyik hangszerért nyúl a polcra. Az elején kicsit bizonytalanul táncol a vonó, de aztán ráismerünk a nótára: Nincsen nagyobb boldogságom...
Forrás: sonline.hu
