Soha nem látott produkciót mutatnak ma be az Operaházban. A megszokottól eltérően a díszlet nem a színpadon áll majd, hanem a mozikban megismert 3D vetítésként fog megjelenni.

Az előadás első részében Ravel Boleróját fogják eltáncolni, melyet Lola Greco koreográfus álmodott színpadra, a másodikban pedig Bartók: A kékszakállú herceg vára kerül bemutatásra, melyben Komlósi Ildikó és Kovács István lép a színpadra. Az ötletgazda Komlósi Ildikóval beszélgettünk:

Miért nálunk mutatják be először ezt a világújdonságot?

Azt mondtam a férjemnek, hogy igenis, a 3D-t először itt mutassunk be, és keressünk hozzá egy magyar szerzőt. Bartók zenéje erre tökéletes, annyi lehetőséget ad a játékra. Ott van benne a  szimbolizmus, az erős képek, a mély érzések. Ehhez a technológiához muszáj volt egy olyan darabot választani, amiben szabadon megmutathatod az érzéseidet. Összeállt egy kreatív team, és mindenki azt mondta, igen, a Kékszakállú fantasztikus lesz. Ez lesz az első előadás, de már Velencében és Pekingben is lekötöttünk egy-egy bemutatót.

Nálunk az Operaház közönsége főleg az idősebb generációból kerül ki. Ez egy kisérlet a nyitásra a fiatalabb korosztály felé?

Nagyon szeretném, ha a nagyi elhozná az unokáját, a 3D jó hívószó. Jó lenne elérni, hogy behozzuk az embereket, mert ha Bartókot nem is ismerik, akkor is valami érdekeset, valami újat kapnak. És ha már egyszer bejött valaki, még az is lehet, hogy tetszeni fog neki az opera. Amit az ember nem ismer, azt nem is tudja megszeretni. Adjuk meg a lehetőséget! Igenis, nyitni kell, a közönséget meg kell fiatalítani, mert ez a jövő. Az operát pedig meg kell menteni.

További tervek?

Mindenki a bemutatót várja. Mivel ilyen még nem volt a világon, ezért szinte el sem hiszik, hogy egy teljes operaelőadás így fog lezajlani.

A külföld érdeklődik az előadás iránt?

A sajtóban hatalmas az érdeklődés, de például egy közvetítés megoldhatatlan lenne, ahhoz, hogy a tévé egyáltalán be tudja mutatni, a vetítést át kellene tennünk 2D-be. Ez egyelőre megoldhatatlan probléma.

Másképp zajlottak a próbák, mint egy hagyományos előadás előtt?

Csak annyi nehézség volt, hogy meg kellett tanulnunk a színpadképet. Kovács István kollégámmal megterveztük a mozgásokat, megbeszéltük, hogy amikor például én merre mutatok, hol jelenik meg vér vagy víz a falon - ezeket meg kellett tanulni, mert nekünk a színpadon nincs meg az a vizuális élmény, amit a közönség lát.

Ugyanolyan szakmai munkát igényel egy ilyen előadás, vagy nincs különbség?

Úgy hiszem, a profizmus elég hozzá.