Hollós Ádám festővel beszélgettünk a művészet értékéről, a megfestett teherautókról, és a romantikus tévhitekről.

Miért választottad a festészetet?

Nagyon egyértelmű dolognak tűnik, hogy az ember fest-e vagy sem, de ha a gyakorlati részét vesszük, akkor egy elég nagy döntés. Nekem közel egy évembe telt a diploma előtt, hogy eldöntsem, milyen irányba menjek, és arra kellett rádöbbennem, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is festeni akarok. Lehet, hogy nem ez az a médium, amivel a kortárs viszonylatokat legjobban ki lehet fejezni, de hiszem és vallom, hogy ezzel a műfajjal lehet a legszélesebb skálán mozogni. Nagyon fontos, hogy kevés dolog kössön. Persze, vannak a technikai alapok, hogy a szín fenn maradjon a hordozón, ilyenek, de amint ez megvan, a horizont szinte végtelen.



Szüleid mit szóltak hozzá, hogy ezen a pályán indulsz el?

Elég liberális szüleim vannak, akik támogattak, és azt hiszem, hogy ezért nagyon hálás is lehetek. Szerencsére nem kellett lefutnom azokat a köröket, hogy jó-jó, előbb legyél orvos vagy jogász, és utána festegethetsz. Egyikük sem képzőművész, de volt művészi ambíciójuk, amit fiatalkorukban kiéltek, szerintem tapasztalatból mondták, hogy valósítsd meg magad, nem egy felvett liberális pózból.

Meddig fog kitartani a művészi ambíciód?

Erről 26 évesen nem akarok nyilatkozni. Nem tudom, mi lesz ötven év múlva. Nem tudom, hogy fogok-e festeni. Ezek olyan távlatok, amiket nem látok át. Amit belátok, az, hogy akkor érzem magam a legjobban, ha ezt csinálhatom. Még akkor is, ha vannak hátulütői, ha nem sikerül, ha le kell kaparni, újra kell alapozni. Szerintem elég nagy bűn, ha az ember nem azt csinálja, amiben a legjobb, mert azzal tud a kollektívának a legtöbbet adni. Elmehetnék banki ügyintézőnek, csak éppenséggel nagyon szar lennék benne. Azt érzem, hogy ha van valami, amit jól tudok csinálni, akkor az ez.

Van még ma művészlét? Megteheted-e, hogy csak alkotással foglalkozol?

Szerintem ezt soha senki nem tehette meg. Ez csak egy romantikus, nosztalgikus tévhit, hogy a szalmakalapos, nagy szakállú, pipázó művész egész nap a színek delíriumában tobzódik, és se búja, se gondja.
Hál’ istennek, van segítségem a menedzselésben, megkeresett egy kereskedelmi galéria, akik félig-meddig vállalják ezt a dolgot. De azt, hogy milyen pályázatok, ösztöndíjak vannak, én nézem. Azt is nekem kell elintéznem, hogy két festmény eladása között miből lesz pénzem. Teljesen hiú dolog lenne azt hinnem friss diplomásként, hogy csak az eladásból jól elleszek.



Foglalkoznak ma itthon a művészettel?

Én bizakodó vagyok. Nem azt mondom, hogy jó a helyzet, de reménykedem abban, hogy javul. Az ezredforduló óta egy picit talán jobban kezd egymásra találni a művészet és a társadalom többi része. Nyilván nem tudok tapasztalatból beszélni, de úgy csapódott le, voltak olyan évtizedek, amikor dominánsabb volt, hogy inkább vessük meg, különüljünk el azoktól az emberektől, akik nem akarnak ezzel foglalkozni, akiket nem érdekel, akár áldozathozatalig menően, hogy mit csinálunk, mi, művészek. Szerintem ez egy kicsit megfordult.

Te hány emberhez akarsz szólni? Megválogatnád a közönséged?

Semmiképpen. Én sem fogadnám el, ha valaki cenzúrázni akarná a képemet, és nekem sem szándékom az, hogy cenzúrázzam, hogy ki nézze meg. Amit én csinálok, azt viszonylag közérthetőnek titulálják. Megkaptam a hétköznapi, banális, urbánus jelzőt is, de nem para, ezek foglalkoztatnak, ez érdekel. A képeim első olvasatra, első látásra ismerősnek tűnnek. Rendben, látom, mi van a képen, nem kell fejre állnom, hogy be tudjam fogadni. De én azt tartom jó képnek, ami az elején megfog, aztán minél tovább nézed, annál több kérdést vet fel.

A címadással is játszol?

Egy idő után a címadás elkerülhetetlen, ha másért nem, a beazonosíthatóság miatt. Ha meg már ez a helyzet, meg kell próbálni a legtöbbet kihozni belőle. Egy utalás, egy rejtvény, vagy az adott kép egy kevésbé egyértelmű értelmezési lehetősége – ezek dominálnak a címadáskor.
Régebben csak sorszámoztam, de azok olyan képek is voltak – kevésben különültek el egymástól. Most, hogy az egyik legfontosabb cél, hogy önálló, önmagukban is érvényesülni tudó képeket fessek, egyedi narratívákkal; a cím is, a téma is megvan, még mielőtt kézbe veszem az ecsetet.

Hogyan változik, hogy mi a képeid témája? Tudatosan döntesz?

Ez egy abszolút tudatos döntés.
Az a végtelenül egyszerű ráismerésem támadt, hogy engem az ember érdekel. Hogy mi van veled, mi van velem, mi van velünk. Te mit gondolsz, amikor rám nézel, én mit gondolok, amikor rád nézek, és egy harmadiknak ez hogyan csapódik le. Ez tud végtelenül univerzális is lenni, de lokális problémákra is fókuszálhat. Lehet bizalmas, groteszk, abszurd, ébreszthet részvétet, vagy akár örömöt is. Nem hiszem, hogy ki tudna fogyni egyhamar ez a tárház.
Ezen túl rádöbbentem arra is, hogy imádok sztorizni. Történeteket mesélni. Mindegyik képemnek van egy narratívája, van egy sztorija, amit valahol, valamikor élőben láttam, és nem változtattam rajta lényegében azalatt, hogy képre vittem.

A befogadáshoz kell ismerni a történeteket?

Nem. Ezért választom ki pont ezeket a sztorikat, eseményeket, mert ha megtudod a történetet, az tud reagálni a képpel, de a kép nem élvezhetetlen a háttér információ nélkül. Meghagyom a lehetőséget, hogy a néző találjon ki egy történetet. Nem akarom, hogy illusztrációk legyenek a képeim az írásaimhoz, főleg azért, mert sokkal jobban festek, mint amennyire írok.
Arra még nem jöttem rá, hogy a magyar képzőművészetben ez mennyire általános tendencia, de azt vettem észre, hogy a narratíva, a sztorizás pejoratív. Végzős hallgatóként ki akartam ezt hívni magam ellen, és kaptam is hideget-meleget, de az azóta érkezett visszajelzésekkel nagyjából elégedett vagyok.
Szóljon az emberről, ez a lényeg, és abból táplálkozom, ami körülöttem van – ennek köszönhető az urbánus téma is, hiszen városi gyerek vagyok.

Karaván

Szereted Budapestet?

Egy furcsa se veled, se nélküled kapcsolatban vagyunk. Imádom, de szenvedek is tőle. Nyilván jobb lenne New Yorkban vagy Berlinben, de nem nagyon tudok innen elszakadni.

Itthon akarsz érvényesülni?

Ha most felhív a Guggenheim, hogy kéne egy kiállítás, akkor nem fogom azt mondani, hogy én csak Budapesten állítok ki, de hogyha én egyszer valaha bármit el fogok érni a munkámmal, akkor én azt itthon szeretném. Egy minimális lokálpatriotizmus van bennem, de nem akarom, hogy ez egy provinciális röghöz kötöttségbe torkolljon. Mindenképpen szeretnék külföldön mozogni, de engem valahogy ideköt a szívem. Pedig eddig csak külföldi vevőim voltak.

Ennek szerinted mi az oka?

Nem tudom. Százszor elismételt sallangokat tudnék csak mondani, például hogy a kultúrafogyasztás nem egyértelmű Magyarországon. Hogy kuriózumnak minősül, ha valaki kiállításokra jár. Ott, ahol a GDP egy kicsit magasabb, ahol sűrűbbre van szőve a szociális háló, ahol kevesebbszer lett az adott ország kultúrája a földbe döngölve, vagy a demokráciának évszázados hagyománya van, nyilván más a helyzet. Magyarországon ezt akárhányszor elkezdték, valahol mindig nagy pofont kapott, és újra kellett tanulni.

Ebben a művészeknek van felelőssége? Tehettek azért, hogy ne így legyen?

Nekem ezzel egy kicsit szerencsém van. Amit én szeretek festeni, az viszonylag közérthető.
Azért nehéz a téma, mert senkinek nincs joga eldönteni azt, hogy egy figurális festmény, vagy egy konceptuális fotósorozat-e a jobb, ez nem minőségi, hanem ízlési kérdés. Nem tudsz rangsorolni egy kocka és egy gömb között. Azáltal, hogy az én munkám ilyen, hogy engem ez a típusú alkotás elégít ki, szerintem tudok lenni átkötő kapocs, ha úgy tetszik, bevezető olyan emberek számára, akik nem nyitottak a kortárs művészet felé. Szerencsére ezzel nem vagyok egyedül. Semmiképpen sem rangsorolni szeretnék, de mivel elmaradtunk a Nyugat, és sok értelemben a Kelet mögött is, mivel a magyar művészeti befogadó közeg még gyerekcipőben jár, nagyon fontosnak tartom, hogy legyenek, legyünk olyanok is a szcénában, akik be tudnak vonzani egy laikust is egy kiállítótérbe. Onnan kezdve, hogy bejött, valahol már nyert ügyünk van. Akkor már meg fogja nézni az érthetetlennek csúfolt munkákat is. Ha megnéz ötöt, hatodszorra felfogja. Ezért is fontos a diverzió. Mindemellett hiszem, illetve kis önajnározással: tapasztalom, hogy a műértő közeg sem ásítva sétál el a munkám előtt.

Kell-e ismerni az elődök munkáját ahhoz, hogy te alkoss?

Egyértelműen – muszáj tisztában lenni azzal, hogy mi történt már meg. Annál nincs cikibb, ha valaki újdonságként rukkol elő már végigjárt dolgokkal. Akiket én legnagyobbra tartok, mind tudatosan merítenek a hagyományokból, ha kell, idézőjelbe helyezik azokat, és így teremtenek előremutatót.
A magyar művészetfelfogás nem nagyon használja az érdekes fogalmát. Én úgy gondolkodom, hogy ahhoz, hogy valami érdekeset tudj alkotni, kell valami technikai bravúr. Ehhez pedig sokat kell tanulni, fejlődni - és az elődöktől lehet legjobban tanulni. Minek fussam le ugyanazokat a köröket, amiket ők már lefutottak?

Mik a terveid a jövőre?

Érvényesülni akarok, mint festő, de szerintem ez egyértelmű. Nincsenek elvi problémáim a műtárgy-kereskedelemmel, meg tudok írni pályázati anyagokat, és nagyon élvezem, mikor falakat dekorálhatok. Akkor örülök, ha látják a munkámat, semmi célom a raktárnak festeni. Egy olyan stílust viszek jelenleg a képeimen, aminek az alapja a folyamatos kutatás, az újabb és újabb felületek kikísérletezése. Amíg ez a kihívás jelen van, addig jó csinálni – és amíg jó csinálni, addig lesz jó a kép.

www.hollosadam.tk
www.spiritusz-galeria.hu