Mindig vannak hősködők, akik a hatóságok figyelmeztetése ellenére maradni akarnak a veszélyesnek ítélt helyeken. Ennél a vulkánnál azonban senki sem kockáztat.
Hasanuddin Sanusi gyerekkorától kezdve hallgatta a meséket arról az időről, amikor az otthonnak nevezett hegy darabokra robbant a világ legnagyobb feljegyzett kitörése következtében. Az 1815-ös katasztrófában több mint 90 000 ember vesztette életét és majdnem a fél bolygó ege elsötétült a hamutól és a portól.
Nem meglepő hát, hogy a 45 éves Hasanuddin nem várta meg a szeizmológiai előrejelzéseket, hanem összepakolta ingóságait és családjával együtt eliszkolt, amikor a hegy gyomra remegni kezdett. „Itt felnőni olyan volt, mint egy horror történet” – mondta Hasanuddin, aki csatlakozott ahhoz a párszázas tömeghez, akik nem hajlandóak még pár napig visszaköltözni falujukba annak ellenére, hogy biztosították őket arról, hogy a hegy biztonságos.
„Egy sárkány alszik a kráterben – legalábbis ezt gondoltuk. Ha felbosszantjuk azzal, hogy nem tiszteljük a természetet, akkor tüzet okádva felébred és elpusztítja az emberiséget” – mesélte Hasanuddin. Nem is lehet nagyon hibáztatni ezért, hiszen az 1815-ös kitörés nyomán a hegyben egy 11 kilométer széles, 1 kilométer mély kráter keletkezett, ahonnan 400 millió tonna kénes gáz és vulkáni törmelék került a légkörbe. A jelenség egy úgynevezett „nyár nélküli évet” eredményezett az Egyesült Államokban és Európában.
Ugyan a falusiak döntése, hogy nem térnek haza otthonukba, mely csupán 10 kilométerre fekszik a krátertől, józan észre utal, de teljesen szembemegy az indonéziai hagyományoknak. Az országban, ahol több vulkán van mint bárhol máshol, a földművesek tíz körömmel kapaszkodnak farmjukhoz még akkor is, amikor már sűrű füstoszlop gomolyog a közeli hegyből. Bevett gyakorlat, hogy a katonáknak fegyverrel kell felkényszeríteniük a teherautókra a vonakodó embereket, akik amint lehet – jóval azelőtt, hogy biztonságos lenne – visszaszöknek földjeikre, hogy ellássák az állatokat és ellenőrizzék a veteményt.
