Szemadám György változatos és sokszínű életműve tárul elénk a Családtörténet és Önéletírás című kiállításán a Forrás Galériában.
Ön nem a képzőművészettel lépett a munka világába, hanem állatkerti gondozóként. Hogyan kapcsolódott össze a kettő?
A feleségem már többször megtiltotta nekem, hogy ezekkel a régi időkkel foglalkozzak, de úgy tűnik, hogy mindenkit ez a kalandozás érdekel. Én eredetileg gimnázium után biológia-kémia szakra jelentkeztem az ELTE-re, de nem vettek fel. Családom anyagi helyzete olyan volt, hogy nem lehetett nagyon sok dobása az embernek. Voltam először kubikus, aztán vasöntő és miután engem az ornitológia érdekelt – a madarászat – a Madártani Intézetben Schmidt Egon mondta, hogy jelentkezzek az állatkertbe dolgozni és húzzak ki ott egy-két évet.
Elmentem az állatkertbe, jelentkeztem és mondták, hogy majd értesítenek ha van állás. Egy idő múlva felhívtak, hogy van, de nem a madaraknál. Elmentem és kiderült, hogy egy halott gróf helyére kerültem az oroszlánbarlangba. Így lettem az oroszlánok és a medvék ápolója az első menetben, majd néhány évvel később a nagyragadozók főápolója. Aztán végül elvégeztem egy szakot az Állattenyésztési főiskolán, de ez a festészethez sehogy nem kapcsolódik.
Ellentétben a madarakkal, ahol ugyan nem dolgozott, mégis rengeteg olyan képe van, ami ezeket az állatokat ábrázolja.
Hát persze. Nem lehet elszakadni. Az ember gyerekkorában rágörcsöl valamire, az egy életen át tart. Én máig járom az országot ornitológusként, van egy filmsorozatom is, amit Kocsis Tiborral együtt csináltam a Madarat tolláról címmel.
A filmrendezés hogy jött a festészet mellé?
A dolog nagyon bonyolult, mert mindig, amikor elmondom a saját életemet, az az érzésem, hogy nem hiszik el nekem. Voltam a Lipótmezei Elmegyógyintézetben terapeuta, képzőművészként dolgoztam együtt elmebetegekkel, voltam a Művelődési Intézetnél főmunkatárs, voltam a Gyermek és Ifjúsági Képzőművész Műhely (GYIK) tanára, majd a vezetője és egyszer váratlanul meghívtak a televízióba, hogy csináljak műsorokat. Képzőművészeti műsorokat készítettem, az úgynevezett (H)arc-képek című sorozatot, aztán utána ebből már adódott, hogy Kocsis Tiborral visszatérjek ehhez, de nem akarom sorolni, mert nagyon bonyolult és zegzugos a pályám. 63 éves vagyok és ilyenkor az ember már picit szégyelli, hogy nem volt teljesen következetes az életében, hanem mindenféle kilengések belefértek. Mindig a képzőművészet volt a középpontban és mindig az élményeimet próbáltam megfogalmazni.
Ennek a kiállításnak az a címe, hogy Családtörténet és Önéletírás, így rólam több dolog szól, mint ami egy általános kiállításon szokásos.
Szembetűnő a mostani kiállításon, hogy nagyon sokféle módszerrel dolgozik, vannak fényképek, montázsok, festmények. Ez hogy alakult így?
Ez az első kiállításom, ahol felvállaltam a saját sokféleségemet – én amúgy írok is – így vannak írások, fotók, olajfestmények, ilyen-olyan módszerrel készült vegyes technikájú dolgok tömege. Utólag visszatekintve a pályámra, ez valóban elég zegzugos. Amikor ránézek például a madárfestményeimre, nincs köztük olyan, amire azt mondanám, hogy szégyellem. Mindegyikben benne van a szívem, lelkem. Én azt gondolom, hogy egy ilyen furcsa embernek, amilyen én vagyok, joga van többféle módszert használni.
Miért döntött úgy, hogy pont ezeket a képeket hozza el erre a kiállításra?
Nagyon régóta gondolkozom ezen a kiállításon, hogy saját magamról önvallomásként mit tudok megmutatni. Ez egy nagyon erős feltárulkozás. Ennyi idős koromban be kell vallanom, hogy én ennyiféle voltam életemben.
Van még valami, amiben ki szeretné próbálni magát, amivel szaporítani szeretné ezt a sokszínűséget?
Remélem, hogy nem. Inkább elmélyíteni szeretném a meglévő dolgokat.
Élmény valóban akad bőven, amire lehet képzőművészeti karriert alapozni. A „Madárteremben” látható az a fajta vonzódás és érdeklődés, ami a Szemadám Györgyöt egész életében a szárnyas állatokhoz fűzi. Az összes közül a legérdekesebb a „Madár Vágódeszkán” című darab. Elsőre azt hinné az ember, hogy ez egy kedvelt állat életének erőszakos végét bemutató darab, de nem ez a helyzet. A különleges alkotás vásznául egy sokat használt vágódeszka szolgált – amelyen minden bizonnyal nem egy csirke maradványai kerültek fogyasztható formába. A vágások között kirajzolódó madárformát színekkel tette egyértelművé a művész.
A legtöbb képet tartalmazó földszinti teremben található „A Kárpátok Géniusza megsérti az orosz medvét” című alkotás. A korabeli román plakátokhoz hasonló, homályos, sárgás stílusú kép alatt Szemadám György ceruzával, kézzel írt magyarázata található. Itt többek között az szerepel, hogy valószínűleg ő az egyetlen magyar művész, aki a kommunista időszakban önszántából festett Ceausescu-portét. Mindezt annak emlékéül tette, hogy a románok nem teljesítették a Szovjetunió „baráti közösségére” vonatkozó utasítását, hogy ne menjenek el a Los Angelesi Olimpiára.
Végül egy montázs, mely a „Szolgálati időm emlékéül” címet viseli. A képen láthatók huszárokat ábrázoló rajzocskák, Buda régi látképe és mindennek közepén egy vágtató huszár, melynek eredeti arca helyett Szemadám György feje látható.
A kiállítás többi képe is különleges és egyedi a maga nemében. Láthatjuk az alkotót oroszlánkölykök és felnőtt oroszlán társaságában, van egy zászló is, melyet a művész unokája tervei alapján készített el és még sok más érdekes darabot is találunk itt, de ezekért a kedves olvasónak el kell fáradnia a Forrás Galériába október 12. előtt.
