Novák Ferenc, akit legtöbben csak Tataként ismernek, sokadik mesejátékát viszi színre, mégpedig úgy, hogy közben „nem nézi hülyének a gyereket”. Mert szerinte ettől lesz jó egy mesejáték. Ennek szellemében készült a János vitéz is, amelyet Marosvásárhelyen mutat be a Maros Művészegyüttes szeptember 23-án. Novák Tata úgy véli olyanra sikerült a Petőfi ihlette mesejáték, hogy azt az unoka és a nagypapa egyaránt élvezi majd.
Késett kicsit a bemutató. Okozott valami nehézséget a János vitéz színpadra állítása?
Nagyon nagy volumenű színházi körülményeket igényel az előadás. Rengeteg olyan kellék és jelmez kell, ami pénz- és időigényes, ezért is késett a bemutató. Van például egy óriási sárkányfej – tátogatja a száját, János vitéz bemegy a torkába és egyebek –, ezt Magyarországon is egyetlenegy helyen csinálják. Horrorisztikus ára lett volna, de találtunk egy szponzort, aki megcsinálta úgy, hogy cserébe a válaszúti szórvány kollégiumnak két autóbuszra való gyereke eljöhet ingyen megnézni az előadást.
János vitézt sokféle formában láthattuk már. Mitől lesz más ez a mesejáték?
Ennek a szövegeit a fiam írta, Péter, még nagyon fiatalon. Magyarországon tíz év alatt 400 előadást játszottak belőle. Persze eltér a Petőfi-féle János vitéztől egy kicsit a sztori bonyolítása, és a Kacsó Pongráczétól aztán abszolút. Nem szirupos a dolog. A végén majdnem, de igyekeztem megcsinálni úgy, hogy ne legyen. A dalszövegeket Péter írta, vannak rövid prózai részek, az persze eredeti, hogy tartsuk meg Petőfit is.
Ez a sokadik mesejátéka. Mi a titka?
Ez az ötödik mesejátékom. Szerintem az a jó mesejáték, ahol nem nézzük hülyének a gyereket, és nem „üngyübüngyüzünk”, hanem olyant készítünk, amit a felnőtt is élvez. Volt már olyan előadás, amelyet a gyerekek sokkal jobban megértettek, mint a felnőttek. Volt egy produkciónk, Mátyás király és a szép cigány lány, amelyben Mátyás király mobiltelefonon beszélt. Egy pár öregembernek nem tetszett, hogy Mátyás király udvarában mobiltelefonálnak, a gyerekeknek viszont ez teljesen természetes volt. Nem szabad másképp megcsinálni. Aki úgy áll hozzá, hogy a gyerek az egy csökkent képességű, az rosszul teszi. Természetesen nem tud úgy gondolkozni, mint egy felnőtt. De hogy váljon felnőtté, ha állandóan ilyen „üngyümbüngyüm” módon szólunk hozzájuk?
Nem először rendez Erdélyben, Marosvásárhelyen is második színpadi produkciójára készül. Miért tartja fontosnak, hogy visszajárjon?
Ez nem olyan, hogy visszajárok. Eljövök Erdélybe, s ugyanúgy dolgozok a magyar együttessel, mint otthon. Természetesen külföldön vagyok, mert Romániában vagyok, én mégis úgy jövök ide, mintha bármelyik magyar vidéki városba mennék el.
Mert eredetileg innen származik...
Erdélyi vagyok persze. Nagyenyeden születtem, a bor hazájában, iskolába Besztercén járta, a háború végén onnan mentünk Budapestre. De az egész családom itt élt a szüleimen kívül: nagybátyáim, nagynénéim, unokahúgaim, unokatestvéreim, most már lassanként mind át jöttek. Most már csupán egy unokaöcsém van itt Marosvásárhelyen, a többiek mind odaát vannak. Én ma is beszélek románul, mert nem akartam elfelejteni. Három nyelvűen nevelkedtem: magyarul, románul és franciául, ez egy szerencséje volt az életemnek.
