A szociofotó egyik első úttörője, sokak szerint egyenesen a műfaj megteremtője volt az amerikai Lewis Wickes Hine (1874–1940), akinek műveiből reprospektív kiállítás nyílt a párizsi Henri Cartier-Bresson alapítvány termeiben.
"Az első lázadó fotós" anyagát az amerikai George Eastman House őrzi, Párizs után, ahol december 18-ig láthatók ezek a képek, Madridban, majd Rotterdamban is bemutatják a társadalmi üzenetet tartalmazó felvételeket.
Európában főleg a fotósok és a társadalomkutatók emlegetik Hine nevét, de pontos, tárgyilagos, nem egyszer megrázó felvételeinek emlékét szinte mindenki őrzi, aki New Yorkban megfordult az Ellis Island-i múzeumban. Hine híres fotókon örökítette meg az ott létesült, ma már bezárt bevándorlási központban sorsukra, bebocsáttatásukra váró, a világ minden részéről érkezett, javarészt nincstelen, de reménykedő embereket, a tábor nehéz életfeltételeit.
Hine olyan szociológusnak tekintette magát, akinek kezében kamera van – írja róla a Rue89 francia online portál. Leginkább a múlt század elején az amerikai üzemekben foglalkoztatott gyermekek helyzetét, kizsákmányolását leleplező képei váltak ismertté. De nemcsak fényképezett: dokumentumokat tett közzé, pamfleteket írt, nyilvánosan is szót emelt sorsuk megjavításáért.
A kor technikájának megfelelően fekete-fehér fotókat gondosan megszerkesztette, meg is rendezte, különös erőssége volt a csoportképek beállítása: a múlt század elején nagyobb fontosságot tulajdonítottak az ilyen felvételek tartalmának, mint spontaneitásának. 1912-ben készült egyik híres képén szénválogató gyerekek láthatók, akik székeken ülve egy előadás nézőihez hasonlóan várnak arra, hogy felvillanjon a fotós vakuja. A széntől maszatos arcokat mintegy megfehéríti a vaku fénye, a helyiségbe a háttérből besütő nap szinte valószerűtlenné teszi a fotót – ez azonban nem változtat azon az erőn, amellyel ezek a kizsákmányolt gyerekek elszántan hírül adták sorsukat a kamerának.
1906-os az az éjféli felvétel, amely a brooklyni hídon sorakozó rikkancsfiúkat kapta lencsevégre, mint valamiféle éjszakai madarakat, akiket megmerevít a fény. Más képein mezőgazdasági napszámosokat vagy textilgyári munkásokat mutat be. Minden munkájából sugárzik az általa ábrázolt emberek sorsa fölötti felháborodás. Az ő szemében a fénykép eszköz arra, hogy változtasson életükön, megoldja társadalmi problémáikat. Manapság ezek a felvételek az első idők amerikai filmjeit idézik, az utcagyerekeket, a rendőröket, az áruházak hirdetéseit, az autózás kezdeteit.
Sok feketebőrű szerepel képein, de nem a faji kérdés, hanem a szegénység szempontjából. Emlékezetes egy 1908-as fotója, amely egy szuterénben élő tüdőbajos fekete férfit ábrázol, amint ágyán ülve a semmibe bámul. Ellis Island-i képein sem a különböző etnikumokat kívánta bemutatni, hanem a messziről érkezett nehéz sorsú családokat, amelyek tagjai nem egyszer felsorakoztak előtte, arcukon büszkeség, az új élet várakozása.
Az I. világháború után Hine a Vöröskereszt számára a Balkánon fotózott, a menekültekről készített fotói mintegy ráéreztek a későbbi, még nagyobb tragédiákra. Az Egyesült Államokba visszatérve Hine kamerája már nem annyira a társadalmi harcokra utal, utolsó korszakának képei inkább a fizikai munka szépségét dicsőítik – írta méltatásában a Rue89.
Forrás: MTI
