Tasnádi István antihősei valamennyien életük csődjéről vallanak. Amikor a plafon is padló és amikor a padló is plafon, a panelházban tengődő páriák Görögországban sem tudnak mit kezdeni magukkal. A szakadozott história széttartó cselekményszálai önironizáló módon tartanak a Semmibe. A pokolba.

Tasnádi István 1996-ban bemutatott, „tragikus extravagancia” műfaji megjelöléssel ellátott alkotása két markáns egységre bomlik. A Krúdy Kamarában egy részben játszott darabot a „bősz posztmodern ködöket” oszlató Narrátor többszöri megjelenése tagolja. A tragikomédia első nyolcvan percében egy társasház összezsúfolt lakói mindennapjainak kaleidoszkópszerű rajzát kapjuk.



Az egymás mellett-felett-alatt vegetáló családok és nemzedékek kisszerű életének töredékeiből kirajzolódik a „minden lakáshoz saját vízórát” szellemi horizontja. Tasnádi (anti)hősei csehovias dialógusokban nyilatkoznak meg: valamennyien életük csődjéről vallanak.

Az író meglehetős szószátyársággal beszélteti őket. Az áradó jellegtelenséget az előadás csip-csup ügyek felnagyításával, s az alakok elrajzolásával igyekszik hangsúlyozni. Tasnádi iróniába mártott reménytelenségét a rendező, Kovács Dániel a szereplők többségének túldimenzionálása árán erősíti meg.

A publikum számára az előadás akkor vesz lendületet, amidőn megjelenik a panellakókat görögországi kirándulásra invitáló Maria, illetve amikor Xantippe, a filozófus elveszti édesapját. (Ekkor hangzik el – amolyan értékelegyítő gesztusként – az ismert Kiss Manyi-sláger, a „Jaj, de jó a habos sütemény”. Ennek második strófája, a „Nekem nincs apukám, anyukám” kezdetű rész így kap értelmet.) A cselekmény innentől meglódul, s jut el a kokaincsempészet fordulatain keresztül a pokoli végkifejletig.

Kovács Dániel rendező a díszlettervező Boros Lőrinc segítségével erős gesztusokkal hangsúlyozza az önmagába zárt, személyiségtorzító panelvilágot. A Kokainfutárban minden és mindenki torzó, a személyek és események önmaguk ellentétébe fordulnak. Tasnádi néhol túlírt, a klasszikus művek verses prológusait parafrazáló világát Kovács Dániel tragédia és paródia között lebegteti. Ez a posztmodern megfoghatatlanság magyarázza a felhasznált elemek heterogenitását.

A Kokainfutár gyakran szétfutó, koherencia után kiáltó mondataiba csak erős színészi jelenlét hozhat életet. Így Cserna Antal az őrületközeli állapot markáns vonásaival jellemzi a világban eligazodni képtelen filozófust, míg Horváth László Attila a kiégett, s Norbi (Horváth Sebestyén Sándor) iránt vonzódó nőgyógyászt, Tóth Károly és Kameniczky László a gyerekként viselkedő nyugdíjasokat, Gerle Andrea és Vicei Zsolt a házasságba belefulladt szülőket állítja elénk.

Rák Zoltán a stricivé lett Fiú, Budai Zsófi a megcsalt Lány, Horváth Margit pedig a démoni Maria Kroll szerepében nyújt emlékezetes alakítást. Barta Éva bajuszos Narrátorként mintha maga képviselné a világ kiismerhetetlenségét. (Az elbizonytalanítást fokozza a professzor neve is: Xantippé egykor Szókratész házsártos felesége volt.) Tasnádi nehezen kibontakozó darabja szomorú látlelet arról a pitiáner életről, amelyben a plafon is padló és a padló is plafon.



Forrás: SZON