Galla Miklóssal első könyve kapcsán ültünk le beszélgetni. A népszerű humorista szívesen mesélt a könyvről, amiben nincs két egyforma oldal, viszont van benne képregény. Több is.

Miért kellett ennyit várni az első könyvre?

Mert most jelentkezett egy kiadói szándék, hogy szeretnének tőlem egy könyvet. A szándéktól körülbelül másfél évbe telt, amire kézzelfogható könyv született. Én magam nem vagyok üzletember, nem adok ki semmit, mert nem értek hozzá. Ha bármit megjelentetek, ahhoz kell egy kiadó, aki szeretné kiadni, másfelől rendelkezik a szükséges szakmai ismeretekkel és anyagi forrással, hogy egy ilyen könyvet ilyen fenomenális színvonalon ki tudjon nyomtatni.

Ötlet sem volt eddig?

A könyvben lévő műsorszámokból egy csomó megvolt. Van, ami műsorfüzetből került át, van, amit színpadon szoktam előadni, és úgy tűnt, hogy leírva is működik. De az, hogy ebből könyv legyen, az a másfél-két évvel ezelőtti kiadói szándék megjelenésekor vált valóssá. Természetesen, amikor elkezdett készülni a könyv, az inspirált engem arra, hogy új dolgokat találjak ki, tehát vannak kifejezetten a könyv céljából készült írások is.


Hogy találtad Csordás Dánielt, aki a képregényeket rajzolta?

A kiadó találta. Én rögtön az elején ambicionáltam, hogy legyenek benne képregények. Imádom a műfajt, főleg angolul olvasok comicokat a 60-as évekből, a második gyermekkoromat élem. Egy-két delikvenssel kísérleteztünk, és harmadjára találták meg Csordás Danit, aki ragyogóan bevált, amitől nagyon boldog vagyok, és várom a könyvbemutatót, hogy személyesen is találkozhassak vele – erre eddig még nem került sor.



Milyen sikert remélsz a könyvnek?

Óriásit. Egy olyan figura, aki az egész életét a színpadon töltötte és tölti, semmi másra nem áhítozik, csak a sikerre. Becsvágy van benne, és azt szeretné, hogy minden, amit kiad a kezéből, sikeres legyen. És az első visszajelzések jók. Látom a rádióriporterek szemében, akik elolvasták, hogy tényleg tetszik nekik.

Tervezel még további könyveket?

Most egyelőre örülök, ha ez eljut mindenhová. Ez egy újszülött gyerek, ma egy hete készült el a nyomdában. Most még azzal foglalkozom, hogy ennek az utóéletét pátyolgassam, és minél nagyobb hírverést csináljak neki. Dolgozom még vele, hiszen lesz hangoskönyv is belőle, és most kezdtem el átnézni, hogy mi az, ami alkalmas erre a célra. Nyilván a rajzok meg a képek nem, tehát szelektálni kell. Nézegetem, hogy ezek közül mi való színpadra, vagy hogy mi az, ami ebből lefordítható angolra, mert szoktam fellépni angol nyelven is. Most minden idegszálammal ezzel foglalkozom, de az élet hosszú, elvi akadálya nincs.

Mennyiben más egy angol előadást összerakni, mint egy magyar nyelvűt?

Más, de nem tudom. Nem vagyok se esztéta, se szociológus. Egyszerűen érzem. Gyakorló komédiás vagyok, és ráérzéssel dolgozom. Érzem, hogy na, ezen biztos nevetnek majd, ha angolul mondom. 80%-ban igazam szokott lenni, és 20%, ami nem jön be. Azt ki kell hagyni a műsorból. A végső döntést mindig a közönség hozza meg.

Ugyanez az arány a magyar közönségnél is?

A magyar közönségnél inkább 90:10. De nemcsak olyan van, hogy nem válik be a poénosnak tervezett momentum, hanem a fordítottja is: hogy valamiről nem tudjuk, hogy vicces, és mégis felnevetnek az emberek.

Mennyit változott a közönség az elmúlt 10-20-30 évben?

A lényegét illetően nem változott. A komédia hatásmechanizmusa pontosan ugyanolyan, mint ezelőtt 60 évvel. Ezek alapvető emberi mechanizmusok. A régi filmvígjátékok is ugyanolyan jók, mint akkor, amikor készültek.

Hogy jött az ötlet, hogy megint színpadra kéne lépni a GM több mint 49-el?

Élt bennem a vágy az élő zenélés iránt, mert majdnem negyed századig nem volt ebben részem. Azóta felnőtt egy új zenész generáció, fejlődött a technika olyan értelemben, hogy nem kell kamionokkal odavinni, és kifejlődött az a szokás, hogy egy zenész párhuzamosan akár 5-6 zenekarban is játszik.
Ez adta az ötletet, hogy létre kéne hozni egy zenekart, amelyik élőben játszik. Sikerült világszínvonalú zenészekkel találkozni, akik tényleg eget rengetően játszanak. A VOLT fesztiválon ötödikek lettünk egy internetes szavazáson. A zenészfiúk is láthatóan élvezik.

Az eredeti felállás:


Lesznek majd új számok?

Lehetnek, de egyelőre a meglevő repertoárunk is elég tetemes, és ez a zenekar alapvetőn arra alakult, hogy a GM49 régi számait játssza mai habitussal. Nem az a cél, hogy új számokat alkossunk, mert igen sok régi számunk van.

Új lemez nincs tervben?

Kellene egy ugyanolyan kiadói akarat, mint amilyen a könyvhöz volt. A hangoskönyvön lesz ugyan három szám, amit a zenekar vett föl, de hát az csak három, nem egy komplett lemez, de mi képesek és hajlandóak lennénk egy lemezre.

Mennyiben változott a humorista piac?

Nem nagyon változott. Még most is művelődési házakban, ifjúsági házakban lépek föl. 2008-ban bemutattuk A Napsugár fiúk című darabot, Koltai Róbert és az én főszereplésemmel, idén januárban pedig a Hippolyt a lakájt, Koltai Robi, Voith Ági, Szirtes Balázs és jómagam főszereplésével, így hát már színházban is játszom. A közeg annyiban változott, hogy elterjedtebb lett, éttermekben, szórakozóhelyeken is lettek stand up comedy estek, jómagam is fel szoktam lépni ilyen helyszíneken.

A színészet hobbi, vagy ugyanolyan fontos, mint a humoristalét?

A színészet hivatás és küldetés, és ugyanolyan fontos mint a humorista-, vagy a zenészlét. Három lábon állok és ha bármelyik nem lenne a három közül, hiányozna. Színészként kötöttebb a feladat, már egy megírt színdarabot kell kollégákkal együtt előadni, de szeretem, sőt, mondjuk úgy, hogy imádom.

Mennyire vagy kitéve a rajongói zaklatásnak?

Én nem tartom zaklatásnak. A rajongásnak ki vagyok téve, de állok elébe, hiszen senki nem kényszerített, hogy színpadra és kamera elé lépjek, hanem én magam követtem el mindent annak érdekében, hogy szerepelhessek. Ennek természetes velejárója, hogy megismernek és autogramot kérnek, de az embernek kutyakötelessége ennek örülni. Ez annak a jele, hogy jól végzem a munkám, elértem a célomat, szeretnek. Mert a komikus szeretetre vágyik. A nevetés a szeretet megnyilvánulása.

Lett már rajongói ötletből egy bevált poén?

Igen, hiszen a Besenyő család meg az Ügyes Lajos Irodája arra inspirál embereket, hogy poénokat küldjenek, olyan is volt, aki komplett jelenetet írt. Volt közte olyan, amit tudtunk használni. A könyvben lévő Ügyes Lajos Irodájában is vannak olyan szópoénok, amiket rajongók küldtek. Persze az ember koherens jelenetté formázza, kicsit átalakítja, átfogalmazza, de a rajongó nélkül nem jutott volna eszembe. A könyv impresszumában is megemlítünk pár ötletadót.

Hogy kezdődött a nagy Monty Python-imádat?

Tudatosan 1983-ben kezdődött, amikor Az élet értelme kijött Angliában. Az volt a hattyúdaluk, amit én még akkor nem tudtam. Az angol unokaöcsém mondta, hogy Miki, van egy film, menjünk el megnézni, neked tetszene. Tekintettel arra, hogy az unokaöcsém egy észkombájn, igaza volt, mert tényleg tetszett. Aztán még egyszer megnéztem. Lenyűgözően humoros volt, és nagyon tetszett a formátuma, hogy lazán, szinte össze nem függő jelenetekből áll. Szenzációsan adták elő színészileg, imádtam. Akkor derült ki, hogy ez egy társulat, amelyik ’69 óta dolgozott együtt. Visszamenőleg felgöngyölítettem az életművüket, és mindent, amit kiadtak a kezükből, azt megismertem. 45 fél órás tévéműsort volt szerencsém a Magyar Televíziónak feliratozni, ami egy szívügy volt, és a magyar nyelvű könyvet is én gondoztam.

Miért volt fontos mindegyikükkel találkozni?

Így hozta a sors, de vacsorázni csak kettejükkel vacsoráztam. Négyükkel találkoztam, Michael Palinnel "csak" egy interjút készítettem az Angol Nemzeti Filmszínházban, épp ott volt dolga, és szívesen adott interjút a Monty Python magyar fordítójának. Terry Jones a házában fogadott, de vele nem ettünk, teával kínált, amit elfogadtam, és a dolgozószobájában adott interjút. A két vacsora Budapesten történt. John Cleese ’96 decemberében itt járt a Fészkes fenevadak című filmjét népszerűsítendő. Napközben csináltam vele egy tévéinterjút, este pedig együtt vacsoráztunk egy szép budapesti étteremben. Ezt meg is írom a könyvben. Terry Gilliam szintén egy filmje, a Grimm fivérek kapcsán járt itt, és vele egy másik, de szintén hasonlóan magas színvonalú étteremben vacsoráztunk. Nagyon kellemes emlék, mert a találkozásunkat követő harmadik másodpercben már röhögtünk, és ez így ment három órán keresztül. Mind a négyükkel isteni emlékeim vannak, egyikük jobb fej, mint a másik. Azt nyújtották, amit a műveik alapján sejtettem. Ha megnéz az ember egy Monty Python-filmet, vagy a 45 fél órás tévéműsor valamelyikét, akkor sejti, hogy ők intelligens, és ebből fakadóan kedves, közlékeny, jó fej emberek.

Ez rajongás?

Persze, rajongok a tehetségért általában. A tehetséggel szinonim kifejezés az, hogy Monty Python.

A fiatalok közül kit tartasz tehetségesnek?

Kőhalmi Zoltánt, Beliczay Balázst, Bödőcs Tibort, ők jutnak eszembe elsőre. Velük dolgoztam is, mert volt olyan, hogy egy cégnek az az ötlete támadt, hogy velük egy műsorban lépjek föl a karácsonyi bulin. Megértjük egymást, semmiféle feszültség nincs. Részükről érzem a tiszteletet, én meg kedves vagyok hozzájuk. Ha valaki utánam jön, még be is konferálom mindenféle nehézség nélkül.

A humor esszenciális szükséglet az élethez?

Nekem igen. Két olyan embertől származom, akiknek volt humora. Valószínű, hogy amíg jó volt a kapcsolatuk, azért volt jó, mert egymást meg tudták nevettetni, és fogékonyak voltak egymás humorára. Tehát, mint egyetlen közös gyerekük, statisztikailag nagy volt az esélye, hogy talán lesz humorérzékem. És bejött.
Úgy érzem, hogy van humorérzékem. Azt már gyerekkoromban tudtam, hogy Kabos Gyula zseni, olvastam Mikes György, Tabi László és más humoristák könyveit. A humor iránt nagyon korán fogékony voltam, és Márkus László volt a kedvencem, mert őt a tévében harsány szerepekben lehetett látni, és ez megragadta a képzeletemet. Akkor még nem tudtam, hogy tragikus szerepeket is el tud játszani.

Mikor dőlt el, hogy ezzel akarsz foglalkozni, és nem mással?

’86-ban kezdtük a Török Pál utcában, a Pinceszínházban. Az már reményteli volt, és mire ’87-re átkerültünk Közgázra, ott már olyan üvöltő teltházak voltak, és annyira magabiztossá váltam a színpadon, hogy feketén-fehéren eldőlt, hogy nekem lényegileg semmi mással nem kell foglalkoznom, mint a nevettetéssel. Volt bennem egy érzés, hátha ez nekem jól fog menni. Mindenki úgy kezdi, hogy színpadra szeretne kerülni, mert aki szégyenlős, az nem megy oda. Ambíciónak kell lennie. Ha ez az ambíció sikerrel találkozik, akkor születik egy előadóművész. Annak, aki színpadra születik, nem nehéz megszokni a színpadot. Nekem sem volt nehéz. Lámpalázam volt, főleg, amikor még GM49-eskedtem, és amíg nem volt elég átütő sem a siker, sem a zenekar. Most már olyan önbizalmam van humoristaként, hogy semmilyen színpadi szituációban nincs lámpalázam. Azt szoktam mondani, hogy nem félni, hanem játszani megyek oda. Aki jegyet vesz, az szórakozni akar. Röhögni. Vagy sírni. Vagy is-is. De más ember civil félelme nem érdekli.

Mire vagy a legbüszkébb?

Egyrészt azokra, amik most készültek a könyv miatt és céljából, az Intelligencia-tesztre, a Rájderre, Rímszótárra, Zörejtárra, Mi legyen a gyerek neve?-re és a Mit tegyünk?-re. De még ennél is büszkébb vagyok a 4 nyelvújító őrületre, a Bocsánatkérésre, a Panaszáradatra, az Önvallomásra és az Ömlengés helyettre. Ezek a legújabbak, az utolsó pillanatig fésülgettem őket. Csak akkor hagytam abba, amikor nyomdába kellett adni. Az ember mindig a legújabbra a legbüszkébb.

Hogy kell olvasni a könyvet?

Egyszerre nagyon sok, szerintem is tömény. Bele lehet bárhol lapozni, pont azért, mert össze nem függő etűdökből áll. Ha valaki szisztematikusan él, egy könyvjelző segítségével haladhat előre, de bárhol lapozol bele, ott biztos, hogy valami sületlenséget találsz.
Azt volt a cél, hogy nagyon színes, vegyes, eklektikus legyen.
Több grafikus volt, akikkel interneten tartottuk a kapcsolatot, úgyhogy a kinézetéhez is nagyon sok közöm van.

Akkor gyakorlatilag ez van Galla Mikós fejében.

Igen. Ez egy 188 oldalas névjegy. Ha valaki arra kíváncsi, hogy én milyen vagyok, akkor az ebből a könyvből nagy százalékban kiderül.