A Burning Man egyike a világ legtöbbet emlegetett fesztiváljainak, így joggal lehetünk büszkék arra, hogy idén egy magyar csapat is részt vehetett az egyhetes sivatagi őrjöngésben.

A reOnion csapata egy hatalmas, hagyma alakú installációval készült, amiben egyszemélyes kabinokban láthatta és hallhatta ki saját 'fizikai rezgéseit' az érdeklődő. Sztojánovits Andreával, reOnion audiovizuális rész egyik képi megjelenítését készítő alkotóval beszélgettünk a legendás amerikai fesztiválról, a megmentésre váró emberiségről és a természetszeretetről.

A reOnion ötlete kifejezetten a Burning Man-re készült?

A csapatból kettőnknek már volt egy elég hasonló elképzelése egy kabinszerű installációról, amibe bele lehet ülni, és különféle szenzorokkal az alapállapotú fizikai outputjainkat be lehet mérni. Szívdobogást, testhőmérsékletet, agyhullámokat, minden olyasmit, amit mozgás nélkül produkál a test. Erre jelennek meg a képek és a hangok egy egyszemélyes kabintérben, vagyis az ember 'egyedül lehet' önmagában. Ez volt az alapelképzelés. Ehhez jött az ötlet, hogy mindenképpen jelentkezni kéne a Burning Man-re, mert eszméletlen maga a fesztivál, és az ottani installációk is. És ha már szeretnénk menni, akkor menjünk alkotással. Előtte még nem jártunk a fesztiválon.
Január vége felé ültünk össze, amikor összeállt a csapat. Öten indítottuk el az egészet, építész, partiszervező, programozó, iparművész, képzőművész, és beadtuk a pályázatot.



Ismerősökből állt össze a csapat?

Mindenki ismert már valakit, de nem mindenkit. Egy teljesen kezdő csapatként álltunk össze.
Az egyik alapfilozófiánk az volt, hogy van a parti tér, ahol táncolnak az emberek, de egyéni táncot. Ez a kabin ennek a befelé fordulásnak a szimbóluma, de azért kellett belőle több, mert közösségben történik ez az egész. Adta magát, hogy fokhagyma legyen a formája, mert gerezdekből áll, mégis egyben van. Beadtuk a pályázatot, és azt mondták, hogy gyertek, támogatunk titeket egy bizonyos összeggel, a többit viszont nektek kell összeszedni. Ahogy megtudták az ismerősök, hogy megyünk, mondták, hogy jó, akkor ők is jönnek. A végére 5 főről 14 főre bővült a csapat, jöttek Chicagóból, Oaklandből, Londonból egy spanyol srác, meg egy lengyel lány, úgyhogy nemzetközi lett a projekt.

Nehéz volt összeszedni a pénzt?

Nagyon. Találtunk egy olyan amerikai oldalt, ahova mindenki felrakhatja a projektjét, amihez támogatókat gyűjt. Akár egy-két dollárral is lehet támogatni valamit, ha tetszik, és ha összejön az összeg, amire szükséged van, akkor kiveheted. Ha nem, akkor buktad az egészet. De kikötés volt, hogy csak amerikai igazolvánnyal rendelkező ember adhat be projektet. Van egy barátunk, aki kinn él, és van zöldkártyája, és rajta keresztül feltettük a projektet. Össze is jött a pénz, viszont az Amazonnál megbukott az egész, mert kiderült, hogy az utalásnál nekik nem elég a zöldkártya, hanem amerikai állampolgárság kell, és buktuk az egészet. Elkezdtünk támogatókat keresni az utolsó pár hétben, írtunk mindenkinek és mindenhova, ami csak eszünkbe jutott, ahol csak lehetett, hirdettünk, de igazából egyikünk sem értett semmihez, ami média vagy hirdetés. Elkezdtünk beletanulni és írogatni mindenfelé, aztán jött egy segítségünk is, aki profi ebben, és a szárnyai alá vette a csapatot. Végül támogatott a Kitchen Budapest, és egy Amerikában élő magánszemély, vagyis összesen három fő támogatója volt a projektet.
Nagyon tetszett itthon mindenkinek, sok kis összeggel magyar támogatóink is voltak.

Hogy érkeztetek meg az Államokba?

Először Kaliforniába mentünk, San Franciscóba, hogy előépítsük a hagymát. Nagyrészt ott építik elő a többi Burning Man-es installációt, vagy a fesztivál környékén, Renóban. San Fransiscóban van a fesztivál irodája is, oda koncentrálódik a mag. Nagyon kedvesek voltak az emberek, segítettek mindenben. Írtuk, hogy Magyarországról érkeztünk, és erre vagy arra lenne szükségünk, de nem nagyon ütköztünk akadályokba, mert segítőkészek voltak, és mindenhol nagyon tetszett mindenkinek. Ott egy hihetetlen öröm van az emberekben, ha más csinál valamit, akkor is örülnek neki. Az egy gyönyörű szép világ ebben az értelemben.
Egy hónapig építettünk San Fransiscóban, meg kísérleteztünk a számítógépes résszel, és a fesztivál előtt egy héttel mentünk ki a sivatagba. Maga a Burning Man is egy hétig tartott.

Milyen volt maga a fesztivál?

Olyan, mint amilyet az ember álmodik, hogy milyen lehet egy parti és a művészet tökéletesen uniója. Több mint ötvenezer ember volt kint, ami rengeteg. Ahogy belépsz a fesztivál területére, nincs pénz, nincs pénzmozgás. Jeget vagy kávét lehetett venni pénzért egyedül. Azt eszed, amit viszel, vagy amit ajándékba kapsz. Te is adsz persze, úgyhogy lényegében egy hét ajándékozás volt az egész. Eszméletlen volt átélni, hogy pénz nélkül vagy, örülsz mindennek és mindenki örül neked is, szabadság van, szeretet, és ahhoz képest, hogy mennyi ember volt ott, semmi atrocitás nem történt. Teljesen nyugodtak és normálisak az emberek, és elfogadják, hogy milyen a másik, és nyugalomban bulizgatnak. Van egy kempingrész félkörívben, és van egy óriási, fából épült ember, amit minden évben felépítenek, és a végén elégetik. Emellett most már minden évben építenek egy vallásoktól teljesen független templomot, ahova feliratokat, fényképeket, tárgyakat helyezhetnek el a látogatók, meditálnak, alszanak bent, és a végén ezt is felgyújtják. Ez az elengedés szimbóluma. Az egész placcon, ahol nincsenek sátrak, installációk vannak. Felpattansz a biciklidre, elindulsz, és installációkba botlasz. Építmények, mozgó monstrumok, olyan, mint egy utópiája egy apokalipszis utáni Földnek, ahol a maradványokból az emberek felépítenek maguknak egy világot.



Ez megvalósítható lenne itthon?

Igen. Filozófiai szempontból feltétlenül, első körben kicsiben. Csak nagy szerencsével lehet valamit elsőre nagyban megvalósítani. Minden akkor derül ki, ha az ember elkezdi először pár emberrel, ami ha működik, elkezd bővülni.

Mi lett az installáció sorsa?

Nagy részét elégettük, ugyan nem adtuk be előre, hogy mi ezt majd felgyújtjuk egészben. Azért sem, mert a borítása műanyagból volt, és az környezetszennyező. A borítás, ha jól tudom, még mindig San Franciscóban van egy raktárban, a vasmerevítőket odaajándékoztuk egy ottani, vassal alkotó művésznek, a fát pedig a központi égetőhelyen elégették a srácok. Lényegében megsemmisült, egy-két darabja maradt csak meg.

A külső borítás vasalt műanyag volt. Fontos szempont volt nektek az újrahasznosítás, a környezettudatosság?

A csapatból az egyik lány ezzel az anyaggal foglalkozik, és adta magát, hogy legyen abból a borítás. Amúgy fontos is volt, hogy amit lehet, azt használjuk újra. Mindannyian úgy élünk, hogy megpróbálunk a lehető legkevesebbet szemetelni, úgyhogy volt egy ilyen gondolatisága az egésznek. Ha már van ez az anyag, akkor használjuk – és a végén egy elég sarkalatos pontja is lett az egésznek. Több száz kiló műanyag szemétből hőpréssel, amivel az öltönyökbe vasalják a merevítőket, csináltuk az anyagot, ami így félig áttetsző lett.



Te egyébként VJ vagy. Mennyiben különbözött ez a projekt a többi munkádtól?

Abban nagyon, hogy a sivatagban voltunk. Nem csak azon kellett gondolkodni, hogy mit, milyen szögben és hova vetítünk, tehát nem csak a kreatív részén, hanem hihetetlen szervezési munkálatok folytak, hogy mit hova aggassunk. Minden gépnek védőöltözetet is kellett készítenünk, de túlélték. Volt egy számítógép, 3 projektor, 6 hangfal, hangkártya, elosztórendszerek, szenzorok, rengeteg technikát építettünk bele. Abban is más volt, hogy bár dolgoztam már szenzoros dolgokkal, ez nagyon ezen alapult, a képeket meg a hangokat az emberek működtették, és ezeket előre nagyon ki kellett találni. A harmadik különbség maga a forma volt. Nem egy szimpla, téglalap alakú vászonra, hanem egy organikusabb formára, egy hagymára kellett vetíteni.

Hogy kötöttél ki ezen a pályán? Ha jól tudom, a számvitel felől érkeztél.

Régen komolyabban zongoráztam, aztán jött a tinédzserkor, amikor az ember azt mondja, hogy ő nem akar gyakorolni – nekem ez volt a lázadás. Ott álltak a szüleim, hogy akkor mi legyen a gyerekből, a matek ment, akkor legyen számvitel. Elvégeztem egy-két ilyen témájú dolgot, aztán úgy döntöttem, hogy ez nagyon nem tetszik. Megpróbáltam a Képzőt, mert az mindig is nagyon érdekelt, és felvettek.
A vetítés már előtte is érdekelt, mert ez egy olyan forma, ami zenei alapú, márpedig az én gyökereim oda nyúlnak vissza. Improvizatív módon viszont képekben tudom magam kifejezni.

Hogy dolgozik egy VJ?

Nagyon sok zenét hallgat. Mindenfélét. Aztán kis animációkat csinál az ember, vagy 3D-t, vagy vektorgrafikusat, amihez éppen kedve van, vagy fotószekvenciát, vagy rajzolgat, a lehetőségek tárháza végtelen. Ezek a kis szekvenciák lényegében kis videofájlok, amiket egy mixer programban keversz össze. Ezek lehetnek egy másodperces vagy fél perces anyagok, amiből van több ezer, és amikor hallgatod a zenét, akkor ráteszed, ami éppen jön, vagy úgy érzed, hogy nagyon passzol rá. Hasonló, mint a DJ, ez a zenére képekkel reagál.

Mitől függ, hogy valaki jó-e?

Lelkesnek kell lenni és dolgozni. Nyilván, aki nem dolgozik, csak letölt ezt-azt és veri a mellét, az kicsit ciki. De aki dolgozik vele, és szívét-lelkét beleadja, azt nem hiszem, hogy lehetne jó vagy rossz kategóriába sorolni.

Sok munkád van?

Volt rengeteg, de már több mint tíz éve csinálom ezt, és az elmúlt egy évben éreztem azt, hogy sok volt az éjszakázás, mert a munka nagy része parti. Most már nem annyira megyek, csak egy-egy kis buliba, amit jó barátok csinálnak. Leugrom két órára vetíteni, és az elég. Vagy egy-egy olyan projektet, ami nagy és kihívást jelent, azt még elvállalom.

Mitől függ, hogy melyik DJ-vel dolgozol szívesen?

A zene az mindenféleképpen döntő. Arra a zenére szeretek leginkább vetítést csinálni, ami a legközelebb áll hozzám. Az első az igazi, tiszta minimál techno. De nagyon érdekes együttműködéseim voltak például DJ Sanyival, akinek volt egy irodalmi műsora a Tilos Rádióban, és nagyon nagy élmény volt irodalmi mixekre dolgozni.
A reOnionhoz Borosi Gábor, aki egy profi zenész, eszméletlen zenét rakott össze, ami nagyrészt tribal alapú és hangszeres – didgeridoo, ilyesmi, és erre is óriási élmény volt dolgozni. De igazából mindenevő vagyok.

Miért épp az elektronikus zenében érzed otthon magad?

Én ebben a színtérben látom ugyanazt, ami például a Burning Man-en volt. Lehet, hogy zárt, mert az országban valószínűleg kevesen szeretik mondjuk a detroiti technót, viszont nagyon befogadó. Nem egy olyan közösség, ami kirekesztene, nincs semmilyen kritérium.
Viszont most nagyon úgy érzem, hogy elmennék már egy punk koncertre tombolni egy kicsit, visszajött a lázadó énem, és úgy érzem, rám férne (nevet).

Partik mellett hol lehet még VJ-ként dolgozni?

Ez az installációs irány az, ami nagyon tetszik, ebben az irányban szeretném folytatni. Nem múzeumokban gondolkodom, hanem továbbra is bulikban és szabad közösségi terekben, és inkább álló mozgóképekben, amit otthagysz, és megy magától. Érdekel még az interaktivitás is. Ebben nagyon szépen át lehet folyatni azt a tapasztalatot, amim van.

Itthon képzeled el vagy külföldön?

Ami az álmom, az, hogy külföldre bedolgozzak itthonról. Most egy római, nevezetesen LPM meeting-nek is dolgozom koordinátorként, itthon pedig egy VJ Torna nevű rendezvényben veszek részt, ami igazából egy verseny. Ami ebben az audiovizuális dologban mind gyakorlatban, mind elméletben elképzelhető, azzal próbálok foglalkozni, hogy tágítsam magam és a látókörömet, de az még arrébb van, hogy ténylegesen megvalósuljon, azért mondom, hogy ez egy álom.

Hangulatképek a Burning Manről:


A végzettséged szerint vizuális nevelőtanár vagy. Mivel foglalkozik egy vizuális nevelőtanár?

Az én értelmezésemben nem az akadémiai értelemben vett rajztanár vagy művészettörténet-tanár, hanem ezeknek az összessége. A látásban is kalauzolja a diákokat, nem csak megtanítja nekik a „rajzot”, és segít az értelmezésben. Az én szakirányom a zenére való képalkotás volt, és ennek az összes vetülete, a kisfilmtől az animációkészítésig. Én így értelmeztem magamban szabadabban. Nem hiszem, hogy a mai világban nagyon éles határokat kell szabni a fogalmaknak – bár nyilván vannak akadémikus megfogalmazások.

Elégedett vagy az ország kulturális életével? Meg tudod valósítani az elképzeléseidet?

Nagyon sok akadálya van, elsősorban pénzügyi. Ez az egyik legnagyobb. Az ember hiába szeretne mindenféle szépet és jót megvalósítani, az egyetlen lehetőség, ha folyamatosan pályázik. Itthon most ez eléggé megcsappant. Viszont rengeteg tehetséges ember van, és mozgolódnak, alkotnak, élet azért van. De több alapra és támogatásra lenne szükség, hogy megvalósulhassanak dolgok. Szívesen venném, ha több elektronikus kísérleti parti lenne az országban, de ezen kívül abszolút elégedett vagyok, mert rengeteg minden történik.

Kedvenc helyeid?

A Hármashatár-hegy mindenképpen köztük van. A szórakozóhelyeket annyira nem kedvelem, inkább a szabadtér és a természet. Kertvárosban nőttem fel, gyakorlatilag egy pici faluban, innen a természet szeretete. Amikor csak tehetem, megyek ki a szabadba. Valamiért a legmeghatározóbb parti-élményeim a természethez kapcsolódnak.

Hiszel a fenntartható fejlődésben?

Szerintem elsősorban magunkat kell megmenteni, nem a Földet. Én, ha tehetem, már műanyagot sem veszek, nem kérek nejlonzacskót, biciklivel járok. Ha minden ember csak egy kicsit tenne, már azzal előrébb lennénk egy lépéssel. Viszont a reOnionnal kapcsolatban egy nagyon jó tapasztalat volt, hogy bár feldolgoztunk egy csomó műanyag szemetet, rengeteg munka, energia, üzemanyag ment el vele. Szállítás, benzin, ipari áram… nem tudom, hogy melyik a mérlegen a több. De azt teljes mértékben felháborítónak találom, ha valaki egyáltalán nem foglalkozik azzal, hogy probléma az, ahogyan élünk. Mindenféleképpen meg kell találni a módját, hogy normális keretek között átvezessük ezt a köztudatba.