Bergendy Péter új filmje, „A vizsga” a héten kerül a mozikba. A film az ÁVH életébe enged bepillantást, a sötét '50-es évekbe, melyben Kulka János egy ezredest alakít.

Hogyan készült erre a kevésbé szimpatikus szerepre?

KJ: Az volt a szerencse, hogy ezt a könyvet elég korán megkaptam, körülbelül egy vagy két évvel a forgatás kezdete előtt, mivel akkoriban már volt arról szó, hogy elkészítjük a filmet. Aztán anyagi vagy egyéb okok miatt mégsem indult el a forgatás, így volt időm gondolkodni a történeten.

Természetesen végeztem különféle technikai és fegyverhasználati stúdiumokat, valamint elég sokat beszélgettem a rendezővel, Bergendy Péterrel. Azt a fajta amerikai felkészülést, hogy lemegyek egy börtönbe és megnézem, vagy beállok kémnek egy-két hónapra, nem végeztem el, illetve nem volt szükség rá. Nem éltem még akkoriban, közvetlenül utána születtem, de homályos emlékeim még vannak erről a szűk levegőjű körről és a kiszolgáltatottságról. Ismerem ezeket az autókat, kapualjakat, tudom, milyenek azok a bizonyos megcsörrenő telefonok, amitől összeszűkült az emberek gyomra. A legnagyobb feladat az volt, hogy mivel rendkívül gyors a film, tartanom kellett magam abban a bizonyos koncentrált állapotban, hogy ne lassuljak be.

Említette, hogy akkor nyomasztó hangulatban teltek a napok. Ebből érződött valami a forgatás alatt?

KJ: Nagyon különös érzés volt ezeken a helyszíneken lenni. Amikor először beléptem a konspirált lakásba, ami igazából egy díszlet volt, annyira élethűnek hatott, szinte egy időutazást éltem át. Ott voltak a saját gyerekkorom tárgyai, bútorai, eredeti megfigyelési dokumentumok, a szalagok és a magnó, ami különösen lenyűgözött, hiszen vagy 40 éve nem láttam ilyen készüléket.

Mindent összevetve egyszerre volt mágikus és nyomasztó, mivel elég sötét hangulatú a film. Agresszív és barátságtalan. Ezzel együtt kimondottan harmonikus volt a hangulat a forgatáson, ami köszönhető volt annak, hogy csupa olyan kollégával dolgoztam együtt, akikkel nagyon kedveljük egymást. Megjegyzem, hogy rettentő hideg volt.

Mi az, ami miatt elvállalta a szerepet?

KJ: Nagyon kevés film forog Magyarországon és sajnos nem bombáznak sűrűn forgatókönyvekkel, így ez a lehetőség kifejezetten izgatott. Emlékszem az első találkozásra a producerrel, Bodzsár Istvánnal, aki odaadta az anyagot és azt mondta, hogy olvassam el, reméli, nagyon fog tetszeni. Szó nem volt castingról, úgy kaptam meg a szerepet, hogy nekem íródott, én fogom játszani.

Ez egyrészt jó érzéssel tölti el az embert, másrészről akkora bizalmat jelent, hogy meg sem fordult a fejemben az, hogy visszautasítom. Iszonyatosan jó dolog filmet forgatni. Rettentően nagy élmény. Régebben azt hittem, hogy jobban szeretem a színházat, de mára már rájöttem, hogy inkább a filmet preferálom.

Fotó: Szabó Adrienn

Van olyan jelenet, ami utólag kevésbé tetszik?

KJ: Nagyon gyorsan forgattunk, ami annak is köszönhető, hogy Bergendy Péter abban hisz, ami megszületik. Nem az a fajta rendező, aki agyonpróbálgatja a jeleneteket, inkább bízott bennünk. Csupán egyszer láttam eddig a filmet, de azt kell, hogy mondjam, nem láttam olyat, amire azt mondtam volna, hogy „jaj, istenem, nem létezik, hogy ez kerül a moziba”.

Irtó nagy figyelemmel vágták és válogatták azokat a képeket, amik a vászonra kerülnek. A legnehezebb egy verekedős jelent volt, mivel nem szeretek ütni. Kiváltképp arcon ütni utálok bárkit is, de ez a jelenet hála istennek elsőre tökéletesen sikerült.

Forgatás ide vagy oda, Ön sokat játszik színpadon is. Nem ütötte egymást a kettő?

KJ: Az idő mindig a legnagyobb feladat. A színház nagyon szigorú beosztás szerint működik, egészen sajátos törvényei vannak, nem hibába szokták nyáron forgatni a filmeket. Szerencsére ebben is kifejezetten készséges volt a Nemzeti Színház, ráadásul pont egy olyan időszak volt, amikor nem próbáltam. Napközben szabad voltam, az esti előadásokat meg behoztam. Ezzel együtt voltak nehezebb napok is, amikor napközben forgattam, este elmentem játszani, és utána este még visszamentem forgatni.





A film számos hasonlóságot mutat a Mások élete című filmmel, mit gondol erről?

KJ: Nagyon szeretem azt a filmet és nekem is eszembe jutott ez, bár inkább a témája, nem is annyira a története miatt. Nem emlékszem se irodalmi műre, se filmre, se színházi darabra, ami pont ezzel a kérdéskörrel foglalkozik.

Merőben érdekes dolog az ÁVH belügyeinek művészetté emelése, hogy látod, hogyan is működött egy ilyen szörnyű mechanizmus. A legeredetibb ötletet abban látom, hogy valaki megírta ezt a drámai történetet. Egy ilyen szervezetre általában úgy gondolsz, hogy állnak az emberek ugyanolyan egyenruhában, és azt sokszor elfelejtik, hogy itt is vannak emberi kapcsolatok. Erről beszél a film, egy sajátos mester és tanítványa viszonyról.




Voltak nézeteltérések a karaktert illetően?

KJ: Nem. Mindig azt kértem Bergendy Pétertől, hogy szóljon rám, ne kíméljen, és ő ezt meg is tette, de mindent összevetve tényleg nagyon jó, szeretetteli hangulat volt végig a forgatáson.

Ön szerint mi lesz a film sorsa? Emlékszünk majd még erre tíz év múlva?

KJ: Nagyon szeretném, ha tényleg sokan látnák. Valamiért azt gondolom, hogy nem olyan, mint a megszokott magyar filmek. Inkább olyan, mint egy francia film, valahogy olyan külföldi az egész, ahogy a világítás van, amilyen gyors, ahogy vágták. Jómagam is nagyon kíváncsi vagyok az elkészült anyag fogadtatására.

Bár tudom, hogy nem filmkritikus, de mivel a szakmában van, felteszem a kérdést: hányasra értékeli a filmet, és miért?

KJ: Ez tényleg egy sajátos dolog, mivel annyira benne van az én munkám is, hogy nagyon nehéz megítélni. Egyszer láttam csak a kész verziót, ráadásul nem is vásznon, hanem televízión. Nagy Zsolttal és Bergendy Péterrel néztük meg, és Zsolttal azon a véleményen voltunk, hogy nagyon jó lett. Azért nem tudok elfogulatlan választ adni, mert nagyon nehéz kivenni belőle a saját teljesítményemet. Ennek ellenére, ha azt nézem, hogy milyen a megvilágítás, az operatőri munka, a hang, akkor abszolút tízest adok.

A filmről készült kritikánkat itt olvashatja el.