Amikor megtörténik a katasztrófa és te visszatekintesz életedre, vajon tetszeni fog, amit látsz? Mentenéd a menthetőt, de lehet, hogy már késő…

A Bárka Színház évadnyitó darabja Michael West Szabadesés című műve. A jeles alkalom egyébként egyben a kortárs ír szerző első magyarországi bemutatóját is jelenti.



A magyar közönségtől nem idegen az ír életérzés, számos darab honi sikere is bizonyítja ezt, Martin McDonagh A kripli című darabját például immáron tíz éve játsszák a Radnóti Színházban, Marie Jones Kövek a zsebbenje pedig két bemutatót is megélt (a Tháliában ezen a címen, a Pesti Színházas verzió pedig Kövekkel a zsebében címen futott), és ugyancsak szép múltra tekinthet vissza, a Tháliában még mindig megtekinthető az előadás.



A Szabadesés rendezője Göttinger Pál, aki immáron 2008 óta működik közre a Bárka életében. Bizonyos tekintetben ez a darab folytatja a fiatal direktor két korábbi munkája, a Tengeren és a Harminchárom változat Haydn-koponyára által megkezdett sorozatot, melynek fő tematikai eleme az elszámolás, az elszámoltatás. Michael West darabja egy egyetemes történet az emberi élet elvesztegetéséről és kegyetlenségéről, melyben legtöbbször az ébresztő hívás túl későn érkezik, s hiába ráz fel, a dolgok már visszafordíthatatlanok.



West elkeseredett víziójában egy középkorú férfival találkozunk, aki agyvérzést kap, melynek következtében teljesen lebénul. Ebből a pozícióból tekint végig életén, s szemünk láttára elevenednek meg emlékei. S hogy a nézőpontokkal és idősíkokkal tisztában legyünk, a színpad függönyökkel három különböző részre osztható, így választva szét a gyerekkort, a közelmúltat és a jelent.



A nézőpontok bemutatásában egy kézikamera jelen idejű felvételei segítenek, az óriáskivetítőn például főszereplőnk távollétében az ő kórházi ágyból kitekintő pozícióját vehetjük fel, vagy épp egy viharos lakókocsis kempingezés esőáztatta (spricnivel élővé varázsolt) képeit tanulmányozhatjuk. Szereplőinket néha egy kamera követi, így a színpad nyújtotta távolság elidegenítő hatása (bár ez itt kétségkívül nem akkora mértékű, mint mondjuk a Nemzeti Színház nagyszínpadának esetében) megszűnik, és a néző az egészen apró arcrezdüléseket és érzelmi megnyilvánulásokat is nyomon követheti.

Az előadást számos apró, ám annál ötletesebb szcenikai megoldás teszi élővé, mivel a darab amúgy nem az éltetést sugalmazza, hanem a temetést készíti elő, erre nagy szükségünk is van. Persze lehet, hogy sok nézőt pont a „színházidegen” kamerás megoldás fog zavarni, de azok mind kellenek ahhoz, hogy a néha ellaposodó történet, és a bizonyos részletek túlságosan részletes, bizonyos részleteknek pedig csak jelzésszerű bemutatása közötti egyensúly hiánya okozta kellemetlenségekről elvonják a figyelmünket.



A rendező és látványtervezők kreativitása kellett ahhoz, hogy ezt a rideg és keserű darabot élvezhetően vigyék színre. A vérfertőzés gyanúja és más egyéb szörnyűségek okán már-már szappanoperába hajló történet alapvetően nem lenne ennyire lehengerlő, ha a színpadi tértől első látásra idegen képi megoldásokkal nem tennék oly szuggesztívvé és átélhetővé a főhős szenvedéseit és élete történetét.

Szó se róla, aki meg akarja nézni a darabot, fel kell készülnie rá, hogy az előadás közben tapasztalt élménye leginkább a nyomasztó jelzővel lesz leírható. A humor néha feloldja ezt a rossz érzést, de ahogy főhősünk megelevenedő emlékei is ékes példák erre, az életben vannak olyan dolgok, amik elől csak ideig-óráig menekülhetünk – így a rövid nevetés után a feloldhatatlan szomorúság újra erőt vesz rajtunk.