Október 23-a van. Csöndes a reggel, álmos az őszi napfény, fáradt még a BKV busz is. Emlékek állnak a levegőben. Ki őrizgetni akarja, ki felejteni, de ami történt, az megtörtént.
Valaki ül a sparhelt mellett, kávét melegít, cigarettára gyújt, és mesélni kezd.
Hja, fiam, más idők jártak akkor. Gyerek voltam, kíváncsi kölyök. Értettem én, hogy valami történik, csak azt nem, hogy mi. Talán fel sem fogtam, hányszor úsztam meg. Egyszer akkor, amikor anyámmal álltam sorba kenyérért. Mondtam neki, inkább menjünk, mert valami zúg – és ha valami zúg, az sose jó. Jól gondoltam. Másodszor szerencsénk volt. Egy betört kirakat előtt álldogáltak páran, és orosz hanglemezeket törtek ketté. Mi nem maradtunk ott, csak a hónunk alá kaptunk párat, és mentünk tovább. Jól tettük. Harmadjára a verést úsztam meg, mert két libával állítottam haza.
Valaki ül a fotelben, kapcsolgatja a tévét, mindenhol a Himnusz szól, csak az első pár taktust várja meg. Amikor megunja, mesélni kezd.
Hát, mások voltak a játékszabályok. Felénk nem volt harc, csak a tankok jártak arra. Nagyobb gond csak abból volt, hogy mit fogunk enni, meg hogy a bátyám meg ne lógjon. Annak folyton forrt a vére, egy dolog hatott rá csak, az anyánk. De úgy félt tőle, mint a tűztől. Nem is állt be harcolni – elbírt volna öt tankkal is, de anyánk haragjához képest ministránsfiúk voltak az orosz katonák.
Valaki ül egy kocsmában, előtte egy kisfröccs, fél órája szorongatja, már nincs benne buborék. A rádióban épp a bemondó emlékezik. A kisfröccsös felháborodik, és mesélni kezdene, de már nem találja a szavakat. Hangtalanul sír, csak néha hallatszódik, hogy nem is úgy volt, nem is úgy volt – de az már nem derül ki, hogyan.
Valaki áll a konyhában, ebédet főz, kevergeti a lábost, le ne kapjon az alja, és mesélni kezd.
Tíz éves voltam akkor, és annak örültem a legjobban, hogy nem kell
zongoraórára mennem. A Boráros téren laktunk, ott azért zajlott az élet. Volt itt barikád a Tompa utcában, a Corvin közben a fiatalok, a Kilián laktanya, jöttek az oroszok a Petőfi hídon, temették a halottakat a Bakáts téri templom körül. Az orosz ellentámadás kezdetén az egész ház 2-3 hétre leköltözött a pincébe, lőttek rendesen. Még a bérház udvarán is hullottak a repeszek, mindenki a rádiókra tapadt, hogy megtudjon valamit.
Mi, gyerekek szedegettük a töltényhüvelyeket és a repeszdarabokat, és áhítattal simogattuk a házunkban lakó felkelő fiúk géppisztolyát, akik a Boráros téri Népbüfé raktárából ruháskosárban hordták nekünk a kettes kolbászt. Miután bejelentettem a szüleimnek, hogy én is elmegyek a fiúkkal – akik már ígértek is nekem egy puskát – a barikádra, honleányi hevületemnek két pofon és rövid ideig tartó fáskamrába zárás vetett véget.
Nem lettem forradalmár, de hősi halott sem.
Valaki épp most jött vissza a tyúkólból, kiszórta nekik a kukoricát. Megtörli a kezét, aztán a szemét, és mesélni kezd.
Hogy utáltam én a forradalmat már aznap, te. Először is – betekertem a nagyanyámékhoz a városba, hogy majd ott kapok ebédet. Hogy gőzölt az a rizseshús a fazékban – erre a cselédlány ijedtében leverte az egészet, amikor bemondta a rádió, hogy mi van. Hazazavartak, hogy szóljak anyáméknak, de enni nem kaptam. Én meg dacból nem szóltam otthon. Erre este jól felpofoztak, és éhes is maradtam. Legközelebb persze már a kapuból ordítottam, hogy hol lesz éjfélkor a gyülekező, meg kell vinni kaszát, kapát, ami van, erre megint felpofoztak. Hát nem lehetett ezen a forradalmon kiigazodni. Gyerek voltam, na. Nem értettem.
Anyám ül az asztalnál, nagyanyám kezét fogja. Őt kérdezhetnéd, mondja, de ő már nem emlékszik. Vagy ha emlékszik, nem tudja elmondani. Én csak arra emlékszem, hogy hároméves vagyok, ülök lenn a pincében, és csuhébabákkal játszom. Élvezem. Nem sűrűn ül az ember a pincében, hogy csuhébabákkal játsszon. Nagyapád felszalad az ágyneműért, és kiabál, hogy ne lőjetek. Tetszik nagyon, ahogy szalad visszafele a hatalmas fehér takarókkal, csak a lába látszódik, és kiabál. Nem hallom a félelmet a hangjában. Meg kellett tanulnom később ezt is. Megismerni, ha valaki fél. De szerencsés, aki sose tanulja meg.
Most is ülnek, állnak, vezetnek, isznak, sírnak, emlékeznek több ezren a városban, az országban, a világban. Te csak – ha olyan vagy, mint én, fiatal – ülj oda melléjük, és hallgasd, amikor mesélni kezdenek. És tanulj.
Hja, fiam, más idők jártak akkor. Gyerek voltam, kíváncsi kölyök. Értettem én, hogy valami történik, csak azt nem, hogy mi. Talán fel sem fogtam, hányszor úsztam meg. Egyszer akkor, amikor anyámmal álltam sorba kenyérért. Mondtam neki, inkább menjünk, mert valami zúg – és ha valami zúg, az sose jó. Jól gondoltam. Másodszor szerencsénk volt. Egy betört kirakat előtt álldogáltak páran, és orosz hanglemezeket törtek ketté. Mi nem maradtunk ott, csak a hónunk alá kaptunk párat, és mentünk tovább. Jól tettük. Harmadjára a verést úsztam meg, mert két libával állítottam haza.
Valaki ül a fotelben, kapcsolgatja a tévét, mindenhol a Himnusz szól, csak az első pár taktust várja meg. Amikor megunja, mesélni kezd.
Hát, mások voltak a játékszabályok. Felénk nem volt harc, csak a tankok jártak arra. Nagyobb gond csak abból volt, hogy mit fogunk enni, meg hogy a bátyám meg ne lógjon. Annak folyton forrt a vére, egy dolog hatott rá csak, az anyánk. De úgy félt tőle, mint a tűztől. Nem is állt be harcolni – elbírt volna öt tankkal is, de anyánk haragjához képest ministránsfiúk voltak az orosz katonák.
Valaki ül egy kocsmában, előtte egy kisfröccs, fél órája szorongatja, már nincs benne buborék. A rádióban épp a bemondó emlékezik. A kisfröccsös felháborodik, és mesélni kezdene, de már nem találja a szavakat. Hangtalanul sír, csak néha hallatszódik, hogy nem is úgy volt, nem is úgy volt – de az már nem derül ki, hogyan.
Valaki áll a konyhában, ebédet főz, kevergeti a lábost, le ne kapjon az alja, és mesélni kezd.
Tíz éves voltam akkor, és annak örültem a legjobban, hogy nem kell
zongoraórára mennem. A Boráros téren laktunk, ott azért zajlott az élet. Volt itt barikád a Tompa utcában, a Corvin közben a fiatalok, a Kilián laktanya, jöttek az oroszok a Petőfi hídon, temették a halottakat a Bakáts téri templom körül. Az orosz ellentámadás kezdetén az egész ház 2-3 hétre leköltözött a pincébe, lőttek rendesen. Még a bérház udvarán is hullottak a repeszek, mindenki a rádiókra tapadt, hogy megtudjon valamit.
Mi, gyerekek szedegettük a töltényhüvelyeket és a repeszdarabokat, és áhítattal simogattuk a házunkban lakó felkelő fiúk géppisztolyát, akik a Boráros téri Népbüfé raktárából ruháskosárban hordták nekünk a kettes kolbászt. Miután bejelentettem a szüleimnek, hogy én is elmegyek a fiúkkal – akik már ígértek is nekem egy puskát – a barikádra, honleányi hevületemnek két pofon és rövid ideig tartó fáskamrába zárás vetett véget.
Nem lettem forradalmár, de hősi halott sem.
Valaki épp most jött vissza a tyúkólból, kiszórta nekik a kukoricát. Megtörli a kezét, aztán a szemét, és mesélni kezd.
Hogy utáltam én a forradalmat már aznap, te. Először is – betekertem a nagyanyámékhoz a városba, hogy majd ott kapok ebédet. Hogy gőzölt az a rizseshús a fazékban – erre a cselédlány ijedtében leverte az egészet, amikor bemondta a rádió, hogy mi van. Hazazavartak, hogy szóljak anyáméknak, de enni nem kaptam. Én meg dacból nem szóltam otthon. Erre este jól felpofoztak, és éhes is maradtam. Legközelebb persze már a kapuból ordítottam, hogy hol lesz éjfélkor a gyülekező, meg kell vinni kaszát, kapát, ami van, erre megint felpofoztak. Hát nem lehetett ezen a forradalmon kiigazodni. Gyerek voltam, na. Nem értettem.
Anyám ül az asztalnál, nagyanyám kezét fogja. Őt kérdezhetnéd, mondja, de ő már nem emlékszik. Vagy ha emlékszik, nem tudja elmondani. Én csak arra emlékszem, hogy hároméves vagyok, ülök lenn a pincében, és csuhébabákkal játszom. Élvezem. Nem sűrűn ül az ember a pincében, hogy csuhébabákkal játsszon. Nagyapád felszalad az ágyneműért, és kiabál, hogy ne lőjetek. Tetszik nagyon, ahogy szalad visszafele a hatalmas fehér takarókkal, csak a lába látszódik, és kiabál. Nem hallom a félelmet a hangjában. Meg kellett tanulnom később ezt is. Megismerni, ha valaki fél. De szerencsés, aki sose tanulja meg.
Most is ülnek, állnak, vezetnek, isznak, sírnak, emlékeznek több ezren a városban, az országban, a világban. Te csak – ha olyan vagy, mint én, fiatal – ülj oda melléjük, és hallgasd, amikor mesélni kezdenek. És tanulj.
