Gyertyát gyújtok, fehéret, egyszerűt. Meg mécset, kicsit, pirosat. A gyufát elfújom és a kandallóba dobom, a villanyt lekapcsolom, a falakon játszik a gyertyafény.

Temetőbe? Nem, oda nem megyek. Sokan vannak, sűrítik a buszjáratokat, a virágos extra profitért imádkozik, a kápolnában áll a sor. A gyerekek gesztenyét rugdosnak, falevelet szednek, a szüleiket figyelik, és nem tudják, kiről van szó. Nénik szedik a gyomot, időnként kiegyenesednek, gumikesztyűjükről csöpög a víz, és a másikat nézik, kijött-e.



Sokan vannak, sok a halott, sok a sír. A nagyja gazos, néhányat évente egyszer – ilyenkor – rendbe raknak. A szétfagyott vázákba új virág kerül, friss víz, gyújtatlan mécses. A lelkiismeret pedig megnyugszik, ahogy elhal a lélekharang.

Idén is megvolt a nagyi, a nagynéni, a sógor, a tánti, a dédi, a nagyapa. Pár perc néma csend, kósza könnycseppek, szünet gomb a világ magnóján, hogy utána minden menjen tovább.

Sírsz? Ne. Éltek, voltak, múltak, haltak, te meg emlékszel rájuk. Nem őket sajnálod, magadat. Hogy hiányoznak, és nincsenek ott, amikor a mandulás sütemény receptje kéne, új karó a szőlőnek, régi mese a gyereknek, meleg ölelés.

Koporsóba tették őket, betonkockába öntötték, márvánnyal burkolták, hogy megmaradjanak. Hogy legyen hova elmenned, ha emlékezni akarsz. De a természet már rég nem tudja visszavenni, ami az övé, mert nem merjük neki odaadni. Ragaszkodunk a sírjainkhoz, hogy ne pusztítsa szél, eső, hó, hogy a testet ne tegye semmivé az enyészet.

Pedig nem arra emlékszel. A fejedben emlékszel, a szívedben emlékszel, a bőröddel, a nyelveddel, a gyomroddal, a szemeddel. Az érzésre, az ízre, az illatra, az érintésre.

Temetőbe? Nem, oda nem megyek. Megvárom, amíg végigég a gyertya, közben azokra gondolok, akik már nincsenek, és hagyom, hogy a lángot apám fújja el.