Húsz éve egy autó áráért lehetett olyan számítógéphez jutni, amit ma a nagypapám szenior mobilja többszörösen leköröz. A fejlődés nem szégyen, de a visszatekintés még lehet vicces.
A fentiek nagyjából lefedik a gyermeki érdeklődés és a technológia halmazainak metszetét, de akik ebben az időszakban dolgoztak vállalkozóként valószínűleg sokkal jobban értékelték a lassan hozzánk is beszivárgó „modern” kommunikációs és irodai megoldásokat. Ezt mutatja be az alábbi, 1989-ből származó reklám is, melyben már a KGST szorításából kikukucskáló magyaroknak kínálnak alternatívát a Magyar Postára. Hogy érezhessék a következő tárgyak valódi értékét, az akkori árakat a pénzromlás mértékével kiegészítve is olvashatják. A reklámozott készüléket mai értéken számolva havi 140.000 Ft-ért lehetett lízingelni és már valamivel több mint 3 millió forintos befektetéssel saját telefaxkészülékkel rendelkezhettünk.
Félre ne értsük, nem azt mondom, hogy a kommunizmus alatt pattintott kőszerszámokat forgatott a munkásököl, de valljuk be, a számítástechnika és a kommunikáció fejlődéséhez kapcsolódó legnagyobb hozzájárulásunk a II. világháború környékén elmenekült magyar tudósok munkáját dicséri. Ezért ahogy visszább utazunk az időben, egyre ritkábbak lesznek a jelentős lépésekkel kapcsolatos emlékek, hiszen az imperialista, kapitalista fertőből érkező ötletek jó része vagy fennakadt a szovjet szűrőn, vagy ha át is jutott, nem volt rá pénz, illetve kereslet. Hogy miért mondom ezt? Mert az alábbi videóban szereplő mobiltelefon, amely 1986-ban (25 éve) vált elérhetővé az Egyesült Államokban, akkori árfolyamon számolva 155 ezer forintba került volna, ami mai áron 3.180.000 Ft-nak megfelelő összeg. Összehasonlításként: a budapesti ingatlanpiacon most ennyi pénzért már – kicsi és mérsékelten komfortos – lakást lehet venni.
De visszatérve arra a bizonyos telefonra. A reklámozott készülék valamivel felülmúlja a korábban említett Benefont, ugyanis 99 telefonszám tárolására képes. A gyártó részéről nyilatkozó úriember azt ecseteli, milyen foglalkozású embereknek lehet hasznos egy ilyen készülék, illetve hogy 1988-ra már 2000 dollárra (átszámítva az aktuális árfolyamon és kiigazítva az inflációval kb. 1.800.000 Ft) csökkenhet az ára, így még több ember számára elérhető lesz.
A bejátszás végét mindenképp érdemes megnézni, hiszen a tudósító úgy mutatja be az akár zsebben is hordozható készüléket, mintha ma egy sikeres teleportáló gép működését demonstrálná valaki.
Ha szeretnénk megnézni egy filmet, és tegyük fel – teljesen törvényes módon – az interneten beszerzünk egy letölthető formátumú darabot, akkor azt öt percen belül – HD film esetében lehet 15 is – már nézhetjük. 1983-ban azonban ez legfeljebb akkor volt lehetséges, ha közvetlenül egy videotékában lakott az ember. Igen, videotékában, ahol azokon a bizonyos VHS szalagokon tárolták a filmeket, és ahol rátettek pár forintot a bérleti díjra, ha nem tekerted vissza otthon a szalagot. Itt jegyezném meg, hogy kis hazánkban a VHS még 10 évvel ezelőtt is életképes adathordozási formának minősült, mert ha már nem is használták olyan gyakran, a videomagnó még ott volt a TV mellett.
Tehát 1983-ban járunk, amikor a VHS már a Betamax feletti végső győzelmének gyümölcsét élvezte a háztartásokban. A hosszabb rögzíthető tartalom, a gyorsabb tekerés és a kényelem fontosabb volt, mint a korábbi formátum jó minősége, és elterjedésével szinte mindenhova megérkezett az elérhető árú VHS lejátszására szolgáló VCR (Video Casette Recorder), avagy videomagnó is. Az alábbi reklám bővelkedik érdekességekben, legyen az a „tollpihe-szerű gomb”, vezetékes távirányító, digitális óra vagy a magnó körül érthetetlen módon ugráló hölgy.
Miután befejeztem ennek a cikknek az írását, le fogom csukni a laptopom tetejét, beteszem egy kis táskába és hazaviszem. Az egyetlen indok arra, hogy a szerencsére nem túl hosszú út után hazaérkezvén hátfájásra panaszkodjak, az lehet, ha valaki nagyon csúnyán elver a villamoson. 1975-ben, az első hordozható számítógép megjelenésekor azonban azért nem fájt a tulajdonos háta, mert valószínűleg a külön ezért fizetett asszisztens vitte a 25 kilós készüléket.
A gépben nem volt akkumulátor, így mindenhol be kellett dugni, és mindössze egy 5”-os kijelzővel rendelkezett. A 16-bites processzorral és 64 kilobyte RAM-mal megáldott kazettás csoda az IBM 5100 névre hallgatott, és potom 20.000 dollárért már megvehető volt.
A gép mai értékének elgondolására két verzió is van. Egy dollár 1975. szeptember 15-én 20,45 forintba került, míg 1976. január 1-én már 41,30 forintot kellett adni érte. Ha figyelembe vesszük az inflációt, akkor a gyors vásárló mai értéken már 16.660.000 Ft-ért megvehette a ’70-es évek laptopját, míg aki karácsony után vásárolt, annak már 32 milliót kellett volna letennie az asztalra.
A borsos árakon lehet csodálkozni, ám ebben benne van, hogy az IBM 5100-assal megegyező tudású számítógéphez, mindössze öt évvel korábban, még be kellett volna áldozni egy átlagos lakás hálószobáját is.
Az IBM 5100-asról szóló videóban is elismerik, hogy a gép drága, ezért többek között egy jól menő ingatlanközvetítő cég vezetője, egy nagy építkezésen dolgozó vállalkozó, egy magánrepülő-tervező, egy közepes biztosítótársaság alelnöke és egy farmer (?) nyilatkozik arról, miért érdemes egy szebb családi ház árát befektetni a számítógépbe.
A videók sora a következő elemmel véget is ér, hiszen főszereplője nem más, mint a legelső kereskedelembe bocsátott számítógép, a UNIVAC (Universal Automatic Computer). A róla szóló reklám inkább dokumentumfilm, hiszen a több mint félmilliárd mai forintnak megfelelő összeget csak igazán nagy cégek, mint például a General Electric tudta megfizetni. Ez persze nem meglepő, ha figyelembe vesszük, hogy a legelső számítógép mindössze öt évvel a UNIVAC előtt készült el.
A videóban az Oscar-gálának kijáró öltözékkel és tisztelettel nyilatkozó férfi ismerteti a számítógép legfőbb tulajdonságait. A bemutatott darabot éppen az időjárás előrejelzések készítésébe fogták be. Az eredményeket egy 600 sor/perc sebességű nyomtató közli. A UNIVAC egyszerre 24.000 betűt és számot (karaktert) képes elraktározni, és másodpercenként kétezer számítást végez.
Hogy átérezzük utazásunk jelentőségét, érdemes tudni, hogy a UNIVAC után 56 évvel megjelent első iPhone 620 millió számítás, míg az én kiöregedő – de nemsokára megpihenő – laptopom már 4 milliárd művelet másodpercenkénti elvégzésére képes.
Ha valakit ez arra késztet, hogy a jövőbe pillantson és megjósolja, mi lesz itt 10, 20, 30, vagy akár 50 év múlva, annak figyelmébe ajánlom Bill Gates 1981-ben elhangzott szavait, miszerint „a jövőben 640 kilobyte memória minden feladat elvégzésére elegendő lesz.”
(A cikkben szereplő pénzösszegek mai értékének kiszámításához a Magyar Nemzeti Bank inflációkalkulátora és az arfolyamkereso.com adatbázisa volt segítségemre.)
Forrás: mnn
