„Sokszor azt gondolom, Pesten mintha a felit értenék, Erdélyben mintha a dupláját. Itt azt is értik, amit én nem értek” – állítja Berecz András, akiről azt mondják, úgy peregnek nyelve alatt az ízes szavak, mint nagyanyja keze alatt a rokka. Mesél is ő mindenkinek: vonaton az utastársaknak, sorban állás közben a vásárolóknak. Mesél Magyarországon, mesél a határokon túl, akár tolmács segítségével Kanadában, ha kell. Ezúttal Marosvásárhelyre még tanítani is érkezett, mi pedig mindezekről faggattuk a mesemondót.

Lehet tanítani a mesét?

Én a tanításról és mesetanulásról, semmit nem tudok. Akik hívtak, úgy tudtam, hogy a műhelytitkokra kíváncsiak. Ha valaki felmutatja a műhelytitkait, már egy kicsit tanít is. Tehát aki hajlamos rá, akit érdekel, az egy kicsit belekóstol, hogy mi az, amivel foglalkozom. Nekem a mesemondás tanítására nincsenek módszereim, megérlelt gondolataim se nagyon. Inkább emlékezem és egy-egy jellemző történeten át megmutatom, hogy hol tart ma ez a pár ezer éves mesterség: a mesemondás. Hogy hova jutott a szóbeliség, hogy hol van a könyvtárak öregapja, az írásbeliség nagypapája?

S akkor vannak titkai a mesterségnek és önnek?

Nekem titkaim vannak, de azok nem a mesterségemhez tartoznak. Viszont akkor zurück a mesterséghez. Ha az ember valamit csinál huzamosabb ideig, egy idő után rájön, hogy abban is ott van a végtelen. Ha csak egy csavart csavar be egy nap milliószor, akkor is, mert ő maga változik közben. Minden mesterségnek megvannak a titkai, benne vannak a tapasztalatok, a találkozások, a kudarcok, a sikerek. Főleg ha 30 éve csinálja az ember. És mivel itt bőségesen jönnek színművészek is, van közös mondanivalónk. Mert egy picit az enyém is olyan mesterség, mint az övék. Én is az embereket megpróbálom szóval ébren tartani. Sok pontban egyezik a mi mesterségünk, s néhány nagyon érdekes pontban különbözik.

Mik ezek?

Például, hogy én menet közben szerzője is vagyok, annak, amit előadok, rendezője is vagyok. Sőt még gyűjtögetője is vagyok, mert nagyon nagy részben az én mesterségem a hallgatás. Sokat utazom, és sok olyan embert hallgathatok, akit a színész nem muszáj mind meghallgasson, mert neki le van írva a forgatókönyv, abba belebújik, és magára igazítja, magára szabja. Engem nagyon érdekel, hogy haló félben lévő kultúrák, a mesemondás, ami igencsak elsorvadt mára, azt, ha lehet, ébresztgetni, és esetleg új tartalmakat felmutatni, új hangnemet.


S ez gyűjtögetés úgy történik, hogy kimegy vidékre, s megkeresi a falu öregét?

Jól képzeli, a lényeg az ez. Most már úgy zajlik sokszor, hogy meghívnak előadni, és az előadást gyűjtéssel társítom. Akkor már én kérdezgetek, hogy nincs itt valaki, aki jól beszél. De van. Na akkor én elmegyek hozzá, s meghallgatom.

Itt is ez fog történni?

Most nem. Messzebb kéne menni, ez akkor van, amikor Gyergyóalfaluba hívnak el, s akkor ott van helyben valaki.

Ifjúságtól nem lehet mesét tanulni?

De lehet. Csíkba ugye hallgatom a fiatalokat, ha más nem, a magánhangzók miatt. Hogy hova teszi a középzárt e-t. Ez például rendkívül érdekes. Ha a vonaton Csíkban szállnak fel, miért jelenik meg az a magánhangzó, Udvarhelyszéken már még egy ö is hajlamos a vonatra felszállni. Végtelen szép tarka mező ez, az emberek mégis le akarják szokni. Úgy érzik lekéstek valamiről, és csatlakoznak a nagy közös szürkeséghez önként, futva, saját maguktól.

Hogy lesz valakiből mesemondó? Biztos nem kiskorában vágyott arra, hogy közönség előtt mesét mondjon.

Az emberből hogy lesz, azt én sem tudom. Belőlem úgy lett, hogy minden voltam, és közben rájöttem, hogy a legelevenebben a színpadon élek. Én először énekes voltam, aki az énekek közé mond egy-egy mesét, történetet, legendát. Most meg mesemondó lettem, aki a mesék közé énekel valamit. De hát a hajlam az érdekes, ami már óvodában ott van. Ha azt mondták, csendes pihenő, és kötelességemnek éreztem, hogy az alsó, a felső és két oldalsó szomszédom ne aludjon. Olyan rezzenéstelen arccal hülyéskedtem, hogy nem volt mellettem alvás. Személyes sértésnek is vettem volna, ha alszanak.

Úgy tudom, az édesanyjának is sok köze van ehhez a mesterséghez…

Sok, mert megszült. Ez az egyik. A másik: tévénk soha nem volt, így ő volt a fő műsoradás, a fő csatorna, így oszt nekiköszönhetem a mesterségemet, mert mikor eloltottuk a lámpát, elkezdett beszélni, mi meg estünk jobbra-balra az én édesapámmal. Mindenkit le tudott utánozni ezen a földön. Akivel beszélt egy percet, az már meg volt csípve a fülénél. Ahány természetellenes kacagása, szemrángása volt, ő már azt tudta, és a fejében ott sorakoztak, mint a polcon. Nem tudom sikerült-e eltanulni, de hatással voltak rám, az biztos, mert ezek voltak a legkedvesebb estéim.

Mikor lettek saját mesék?

Saját mesék úgy vannak, hogy az ember negyvenet elmond mástól, s jön a negyvenegyedik. Amit nem mástól gyűjtöttem, hanem a sok mese, amit könyvekből, ma is élő emberektől megtanulhattam, elkezdenek dolgozni az emberben. Van ilyen mesém, néhány, nem sok. Azok maguktól jöttek. Nem ültem neki, hogy megírjam őket, hanem jöttek saját maguktól.

Sokan mondják, ha nem hisznek valamit, hogy az mese. A mese az hazugság?

Hát ugye Háry János sem hazudott, hazajött a vesztes csatából győztesen. Nem siránkozott, hanem szavakból megteremtette a győzelemhez való reménységet. Olyan embereket én magam is ismertem, akik hazajöttek a háborúból, hadifogságból olyan házba, ahol már nem várták őket, és nem keseregtek, hanem elkezdtek mókázni. Köznapi ember azt mondja, hazudott. Aki jobban odatartotta a fülét, észrevette, hogy az költészet. Az ember nyújtózik ebből a sápadt életből valami felé, ami igaz és szép. Különben sok olyan konferencián voltam, amikor fölkönyökölt az előadó az asztalra, és azt mondta, meg kell mondanom maguknak őszintén. Hát ebből két dolgot rögtön tudtam, se meg nem kéne mondja, se nem őszinte. A mese úgy közeledik, hogy gyertek, én már most semmi igazat nem mondok, s ezért az igazság olyan finoman van a szavak mögött, hogy szinte mellbe veri az embert. Ez egy olyan szerencsés állapota a mesének, mert egérutat ad a hallgatónak. Nem azt mondja, hogy olyan hatalmas nagy büdös disznó vagy te király, hanem mond egy mesét, amiben felismeri magát a hallgató, és ráér szégyenkezni magában. Nem ráolvassák a bűneit, hanem mondanak valamit, ami igen hasonló az ő életére, az ő vívódásaira.

Van-e kedvenc meséje a mesemondónak?

Mindig van. Mindig az utolsók, amik rárakódnak, azokat szeretem a legjobban. Egy mesét mondok sokszor, megunom, félrerakom, hogy ne érezzem, hogy én papagáj vagyok. Van, hogy új jön elő úgy, hogy egy mesét leporolok. Mostanában az a kedvenc, amelyben bebizonyítja hazug Pista bácsi, hogy a görbeség a maga helyén alkalmas, s azon nem érdemes egyenesíteni.

Másképp kell-e mesélni az erdélyinek, a magyarországinak, vagy tolmáccsal a kanadainak?

Egy kicsit tompítani érdemes, például Budapesten, mert van olyan nyelvjárás, amire három füllel kell figyeljen a pesti, hogy a lényeget kikanalazza. Mert olyan sok hatás éri hirtelen, hogy a lényegig el sem jut. Sokszor azt gondolom, Pesten mintha a felit értenék, Erdélyben mintha a dupláját. Itt azt is értik, amit én nem értek. Az én lakásom nyitott égbolt, amerikaiak is jönnek, erdélyiek is. Az erdélyiek mindig 5 órakor felkelnek, és egy hét múlva tudják, hol vannak piacok, hány órakor vannak nyitva, mi mennyibe kerül. Az amerikaiak délben szoktak kelni, s 10 év múlva sem tudnak semmit.

Berecz András, ha nem színpadon mesél, kinek mesél?

Én vonaton is mesélek, postán sorállásban. Van egy belső ázsiai mese, ami szerint egy emsemondó, ha már erre adta fejét, mindig köteles mesélni, nem nyafoghat. Állnak előtte és éhes, de ha a kenyér és őközte megáll valaki, hogy mondj mesét, akkor köteles, mert nem fog éhen halni.

Akkor nincs olyan, hogy unja?

Van olyan, hogy mást akarnék csinálni éppen, s akkor a lábamra csapnak öt felől – mert unalom ellen én is jó vagyok –, hogy mondjak egy mesét. Olyankor néha hazavágyok.

A televízió a mese ellensége?

Én megesküdt ellensége vagyok, de ebből nem akarok forradalmat csinálni. Én például autót sem tudok vezetni. Egy kövület vagyok, valamikor dicsekedtem vele, ma már egyre csendesebben. A televíziót ki nem állhatom. Nekem van egy családom, ha tévé elé ülök, én nem tudok velük beszélgetni, mert állandóan odavonzza a tekintetemet. Vajon melyik ház ég? Ki kit lő? Olyan gyönyörű nőket mutogatnak a tévében, szebbeket, mint a feleségem, de valamit ővele kéne kezdjek. Ha huzamosabb ideig néhány ember az estét rászánja a másikra, abból csodák jönnek ki. Erre meg merek esküdni. Aztán aki tud a televízióval bánni, bánjon, én nem tudok.

Az utódok közt van-e, lesz-e mesemondó?

Még minden lehet mindegyik, de még most nem úgy áll nekik a szekerük. Egyik igen jó táncos, nagyon jó furulyás, de vőfélyként is megállja a helyét, viszi a szót ügyesen. A másikból, abból nem lesz, a Katiból, ő másmilyenfajta. Misit meggátolja a zongora, mert ő akkor mesél, amikor zongorázik. Ő úgy mondja a mesét. Még a negyedikből lehet, a Marciból. Marci 12 éves nem is igen tud ráülni a szájára. Figurás, bandavezér, nagyszájúskodik. Nagyon gyanús.